...futottam. Sőt, rohantam. Lélekszakadva. Mintha üldöznének, s az életem lenne a tét. Bizonyos mértékig így is volt. Láthatatlan üldözők, meg emlékképek, a jövő sötét fellegei jártak a nyomomban. A bokám után kapkodtak! Én meg el akartam rejtőzni a ködben... elveszni... ha már eljött, akkor élni a lehetőséggel, egyé válni vele, eloszlani hirtelen... mindenhol ott lenni, de sehol se. Megtölteni a kis zugokat... ám elhúzódott előlem. Körbevett, de kartávolságon kívűl maradt... a következő alkalommal talán... onnan fentről sokkal szebb a táj... integetek majd, ahogy elúszok a virágos mezők fölött... oda nem ér el már semmi.

Most, írás - gondolkozás közben - jutott eszembe, hogy én sötétben születtem... az éjszaka közepén, nem sokkal éjfél után. Mit jelenthet ez egy gyereknek? Mondjuk sokkal jobb, mint arra jönni a Világra, hogy pont lemegy a Nap. Legjobb lenne az első sugarára, persze. Első lélegzetvétel, egyben a fényből is. Nem is sírnék, csak mosolyognék a hirtelen bekékülő égre, a bárányfelhőkre... bár ezek éjjel is szépek: szürkének tetszenek, de ha megjelenik a Nap, máris színtváltanak (olyanok, mint máskor, csak épp a szem nem látja). Minek hát az oda, ha nagyon akarom még így is kifekhetek füvet cirógatni, és felhő-vonulást bámulni. Akár most is megtehetném. A legjobb az egészben, hogy alig kell várni a hajnal hasadtára! Meg is találtam, a pro érvet: mire megmártóztam a fényben, láttam a sötétséget. A leghidegebb napszakot átéltem, a rémisztő árnyakat, a hosszú egyedüllétet... felkészülten állok tehát az "eljövendő" idők elébe, jöhet bármilyen szél!

A címadáshoz (hány napkeltét is éltem) visszatértem a jó öreg asztromókus oldalhoz.. kikalkuláltattam a bijoritmusnál... de véletlen félrekattintottam, és most már azt is tudom, hogy 2044. október 20-án vagy halott leszek, vagy ha nem, hát majd azt kívánom - mondjuk ez most is igaz- elbaszott nap lenne:

... sokkal könnyebb minden. Addig kényszerűségeknek kell megfelelni, alárendelni magunk. Nehogy elveszítsük a legfontosabbat. Mert minden kölcsönhat mindennel - a rend természete, hogy ha valamit megmozdítok, akkor az egyensúlyért.. valahol, valami más is mozdul. Az égen kirajzolódik mondjuk a büntetés rémképe: megfosztatunk a vezérfonalaktól, a kincsektől, az értelmet jelentő dolgoktól: lehet ez pénz, lehet ez a szabadság, a büszkeségünk. De fenyegethet egy barát, egy szeretett személy elvesztése is, ha túlságosan kicsapongunk. Van amikor csak az adu kijátszása a hatásos. Egy ponton túl viszont, ha már nincs mit elragadni, mitől féljen az ember? Nem azért, mert elvették. Egyszerűen nem jelent semmit, nincs értéke. Közömbös, mint egy elszívott cigicsikk a buszmegállóban. Megszabadulva ezektől a kötöttségektől, kemény munkával kikerülünk az ördögi körből. A világ nem ér el hozzánk. Hozzám. Az ostromok jönnek, és jönnek, de megtörnek a falakon. Ha senkinek nincs hatalma felettem, akkor pedig... nekem lenne hatalmam felettük? Mi van vajon a lemondáson túl? A tökéletes nyugalom? Vagy a mély üresség... már nem is számít, hisz értelem nélküli fogalmak. Már talán a testi lét se számít. Idővel kiderül.

Kipakolom az egész szekrényt, mire meglátom, hogy amit  kerestem, az végig ott volt az asztalon.. miért van ez így?

Látótávolság: az a távolság, amelyről a különféle tereptárgyak még felismerhetőek.

Táblák, táblák... útjelzők. Nem azt mutatják merre kell menni, csak hogy hol keressük, amin elindulhatunk (most is kaptam, csakhát az ördög küldte, de tőle is elfogadom, mert miért is ne: ő a Fényhozó, mindemellett fura fazon, és cseles, meg ravasz: nehéz észrevenni, mert narkolepsziás, állandóan a részetekben alszik). Egyesek korrektek, kézzelfoghatók, másokat mondjuk csak egy rozsdás drót rögzít a létbe. Lehet valami tábla úgy is, hogy nem tud róla: akkor már valakinek számít. Az a füstszerű köd, vagy felhő is ilyen volt, amit kilehelt magából a Tó. Megült a földeken, itt ott üregeket képzett, s körülölte a benne tartózkodókat... ha mélyet szívtam volna a légbe, lassan kitöltötte volna a tüdőm...

...  úgy terült el a tájon, ahogy az emberek közé is leereszkedik egy függöny. Nem vasból, ebből a füstszerű köd-anyagból. Mint egy légnemű pókháló. Megtapad, földhözragaszt. Malter helyett használják a halászok évek óta. A furcsa hajnalok érkeztével (erről majd lehet írok egy mesét) kimennek a partra, puttonnyal a hátukon, azt kibélelik ezzel, aztán javításra, ragasztásra, meg ilyesfélére... itt, távol a tengertől azonban csak árt: alászáll, a látótávolság csökken, elmosódnak a színek... de ami a legrosszabb, hogy egymást se vesszük észre. Egymást se látjuk. Állok, szédelgek. És bassza meg az ég, mormolom. Persze azt se látom, a nap kurva magasan jár a felhők fölött. Csak annyi értelmem nincs, hogy ezt felfogjam. Ezt átlássam. Pedig mindig van ottvalami, áll valaki a ködön túl. Talán nem is messze, de hát a hályog természetéből fakad, hogy ápol és eltakar.

Szóval nem csak emberkedni kell, mégha félelmetes is. Nekem is az a bajom, a tudatom, meg a konvenciók, 0-ás reaktorból kiáradó förtelmes sugárzás (ami megfertőz, és legyengít, ilyen balfasszá (=emberré) tesz). Legyünk már lelkesebb állatok! Tanácstalan tipegés, szipogás ami folyik. A köd meg nem csak átlátszatlan, de a hangot is tompítja. Aztán így közlekedünk. Se hall, se lát a fasz embergye. A környezetet meg csak pár méteres körben érzékeli, úgy menne át az éteren-életen, dinamikusan, aztán ha véletlen kiugrik egy szarvas, na akkor van valami visszahatás, meg reflexió, akkor eljut az AGYIG. Az persze már ilyen okádék, eredeti funkciójára (gondolkodás) alkalmatlan, tele van szeméttel (lomtár). Ki kell eztet szórni, majd egy nagy lomtalanítást én is tartok. A másik kukát is kiüríttem egyúttal (lila színű, lelkiszl.)... és amit még a végére biggyesztek, hogy legyen alja is (fentről lefelé írunk... így nem lehet építkezni, azt mondják az okosak: nem tudnak semmit, mert az írás az egy másik szövedéket, keményebb, tartósabb falakat emel [ami mellesleg kapu], mint egy Petronas torony...): amíg valaki elé nem táncol mondjuk, vagy a bokrokból rá nem ordít a kirándulóra, hogy vedd észre magad, nyúlj meg egy kicsit, a kocsányos szemeid mereszd egy kicsit jobban, és ha már van füled, halld meg a suttogást is, arra van, arra, ha már csak így tudunk kommunikálni, akkor ne fordítsd el, szóval Ember, hallj! Hallj, láss, jöjj, tégy. Tégy Magadért. És engedj az ösztönöknek. Persze én hiába látom, hogy szép az élet: nem látja senki, így cseszhetem. Remélhetőleg kitalálnak még páran a ködből, ezekkel kezdek majd valamit. Az ostobákkal mi legyen? Na ez jó kérdés... ha velük törődök, hogy mondjuk egy szinten álljunk, csak veszthetek: nem felemelés lesz, én lesüllyedek. A két világ annyira különbözik, még a szóhasználat se ugyan az, és ha már felveszem a szlenget, többé nem tudom magam kifejezni. Tovább hinteni az igét? Nem megy... max ott, és a még lejebb állóknak. Ördögi kör (világok harca, lám itt azért még van köd, valahol mindig lesz, valakik közt mindig). És ha belegondolok, a mostani helyre is talán így kerültem. Azt hittem, felfele megyek a hegyen. Baszkodom itt be a kapaszkodókat, hogy azért ne essek vissza, közben lehet, hogy egyre csak lefele megyek? Pedig ott a felhő a vélt csúcs körül, már kimennék a verőfénybe. Hoppá... mindenesetre az alászálló napot erről a párkányról is nézhetem. Az alászállót...

Így nagyon jól el lehet jutni valahova... ritka jó este. Etalon! Tartani kéne a szintet, és akkor baj nem lehet! Megalapozom én ezt magamnak, a Fundamentás róka meg dőljön be Kapuváron. Mintha repdesnék.. elragadtak a legyek... valaki holnap nagyon bezúzza a pofáját a betonon. De majd alkohollal fertőtlenít.

.. a légy, akiről azt hittem elveszett, most újra feltűnt. Legalábbis azt hiszem. Mintha pár kilót felszedett volna, és beszédesebb is, mint a legutolsó alkalommal. Nem tudom, hogy került ide le, bár néhány nappal ezelőtt már látni véltem. Mindenesetre megfogtam, és a szobábman - az újban - elengedtem. De tartok tőle, hogy ez már nem ugyan az. Ugyan ő, hogy pontosabb legyek. Megnézem még egyszer ott is. És ellövök pár képet ... nem kell tartani, hogy lelkem is elveszik. Ha meg igen, valaki befogja, aztán azt kezd vele, amit akar. Most pont jól megvagyok vele, de a iány se tűnne fel.

Rá kéne szokni a drogokra... máshogy nehezen viselhető el ez a kurva élet. Egy szellő kapna szárnyra, a repülőszőnyegen röptetne, vérvörös lángok között elégnék, ahogy visszaérnék a Földre, majd a hamuszürke égen elterülnék. Tavakba, folyókba, és lányok hajába keverednék... a virág pedig, mely a szívem salakából sarjadna, az idők végezetéig meredezne baljósan a mennyek felé. Az árnyékában megpihennének a halni vágyók, a kiábrándultak, a beton, és műanyag világot hanyagolni kívánók... de most kelkelek, nagyot kiálltok, a tavaszt köszöntöm: letörlöm az arcomról ezt a mocskot, feltépem az ajtót, és a piros jelzés ellenére a sínekre hajtok. Mert a perc drágább, mint bármi más! ...igen, a végén még kiderül, hogy ez is egy függőség - ami az egyik lehetőség a sok közül. A legszimpatikusabb, a legkézenfekvőbb, a legközelebbi, a legnehezebb: az élet. Csupán engedni kell, tegye a maga dolgát. Legyek az, ami lehetnék? Vagy csak  maradjak az, ami vagyok? Mert kibaszottul csak ez az egy van.. és akkor miért legyenek szürkék a naplementék? És miért ne lehetne nevetni a vicceken?

Múlt éjjel, bajtól, gondtól kimerülten,
Pihenni pamlagomon elterültem.

Örülünk Vincent! Osztozni jó, s ha már van valaki rajtam kívül idebenn, miért is ne tegyük. Tegyem! Konkrétan egy légy az, s most nem a levesben, hanem csak úgy natúr, egy légtérben velem. Zümmög, meg röpdös, miközben csöndben foszforeszkálok. Egyébként az elveszett szobáról beszélek, amiről már olvashattál más hasábokon! Igen, a feladó más volt, de Te is beláthatod: jó a névtelenséggel, meg a hajnali köddel takarózni! Szóval kérdésre kérdés a válasz. Vagyis nem, de nem kell kimondani feltétlen…

De nehogy kimenjen a fejemből a légy! Róla szólna ez a fejezet. Itt felejthették szegényt… talán a nyár maga. Kiszolgáltatva a szeleknek, a hidegnek, a télnek. Szegényemnek nagyon lejárt már az ideje, alig mocorog. Beszürkült, rég nem az a pofátlan, piaci egyed a legyed, súgják az ösztöneim. A kondorcetem, az a léha dög, még az is életrevalóbb… Amúgy fel sem tűnne, csak most, ebben a nagy ürességben szúrtam ki: élesebb ész, meg kifinomult érzékek a velejárói a veszteségeknek. Mármint ha valamelyik terület csorbát szenved, egy másik kompenzálja, meg kiegészíti. Előfordulhat, hogy nyerünk is ezzel, kileshetjük akár a jövőt a függöny mögül!

Szóval némileg leépülve – ne is kérdezd – empátiától, érzelmektől megfosztva látni vélem ezeket az apróságokat. Példának okáért ezt a legyet itt. Akire mostantól máshogy kell tekintenem. Egy fedél alatt élünk, társak vagyunk végtére is. Sorsnak, urambocsá végzetnek is ugyanazt választottuk, ezt a meghitt helyet, a lakályos Szobát. Elférünk, egymás köreit nem zavarjuk – pl. most sem tudom, merre jár. De alkalomadtán pár kedves szóval illetem, ő is illet engem. Hovatovább ihletni is szok, ez a levél, vagy memoár, vagy rekviem is így születet. Az ablaküvegen szenvelgett, talán a tükörképén keresztül szemlélte a világot, amikor összefutottunk. Odaléptem, lepillantottam rá, a viszontlátás mosolya kúszott fel az arcomra. Nem is teketóriáztam, kanyarítottam egyből a betűket, nehogy lemaradjak a lényegről: ez az aprócska légy, aki a mindennapokban meglehetős ellenszenvet kell, hogy elhordozzon a hátán, milyen hűséges társ is tud lenni! Kérnem sem kell, itt van. Viszonzást? Nem vár! Mert bár magam szórtam ki a sok szemetet, a jelenléte igenis, nyom a latba! Ő az éppen szükséges csepp, amitől még nem csordul túl a pohár. A kapcsolat ennyi, pont, mint a semmi… a határon lévő minimum. És már nem tudok elrejtőzni a gondolat elől, hogy ragaszkodom hozzá. A hiánya még fájna is. Furcsa dolog, nem? Nyugodtan rökönyödj meg Vincent: az emberekkel ez már nem működik. Elmúlt, kifújt, elfáradt, lecsengett. Régi, század eleji nótáknak, meg anekdotáknak tűnnek a meghatódások, fellángolások, gyűlölködések… meg az elesettek iránt érzett dolgok… áh, dőreség: messze van a karácsonyi hangulatot leromboló sokk, a magányos hajléktalan láttán. És hol van ennek a vége!? Ha már a légy sem lesz! Azzal vigasztalom magam, hogy addig melegen tart egy kis darabot belőlem. Vigyázz hát magadra, és még időben vedd észre az ilyen apróságokat, meg ördög-búvóhelyeket. Van egy olyan érzésem, hogy tán nem is tudod hová szegezd a tekinteted, meg mit is nézel… gondolat sincs. Ki érti ezt? Majd gondolkodj rajta. A következő levélig légy jó, Vincent, hallgass rám, és... és igyál az én egészségemre is! Agyő, az irány Szibéria, teljes gőzzel előre!

Mártonod

Homokból építettem egy várat. Bástyákkal, lakótoronnyal, istállóval a négy-, kocsmával a kétlábúaknak. Gyönyörű kilátással a tengerre! Kék ég, szikrázó napsütés, bodros-fodros bárányfelhők. Az élet szép, az élet csodálatos. De aztán jön a szürkület, a nap a horizont alá bukik, és a váram elmossa a dagály...

A konvoj nem áll meg. Nem fordul vissza. Mert nem teheti. Ember a vízben? Az csak egy. Halad tovább a kijelölt úton... kísérjék jó szelek! Aki a tengerbe esett, eleinte bizton számít a bajtársakra. Akikkel megoszotta az életét, a titkait. Aztán már csak reménykedik, hogy eddig nem vették észre a hiányát, de majd mindjárt. Nemsokára megérti, hogy nem vár rá más, mint a hideg habok, és legfeljebb a cápák. Annyira még futja a túlélési ösztöneiből, hogy a felszínen maradjon, míg a hajók lassan elúsznak mellette, aztán eltűnnek a horizonton. Elkaphat egy-egy sajnálkozó pillantást, de ők is a ködbe vesznek. Apró pontocskákká zsugorodnak. Idővel elfogy az ereje, vagy beletörődik a sorsába, és enged, alámerül. A jeges, idegen közeg pedig a keblére öleli, mint ahogy anyja tette régen. Még a szívverését is hallani véli a bátor tengerész, a hangját, az illatát. Végül az anyaméh békéje veszi körül, mikor megleli az örök nyugalmat az iszapban. S míg ő egyedül várja a feltámadást, addig a többiek összeverődnek, elmondanak egy imát az emlékére, aztán együtt élvezik a végtelen kékségbe alábukó Nap fényét. Elrévednek, tekintetükkel Őt keresik. De Az már messze jár, ott ahol a párhuzamosok végre találkoznak.

Sajnos annyira nem frissek az élmények, gondolatok, hogy hitelesen leírjam. Tegnap hajnalban, a szikrázó napsütésben, és a metsző hidegben még egészen közelinek, ésszerűnek tűntek, mára, huszon pár óra távolságból (ebben a pillanatban már hatszor 24, de lesz az hét is)... történelem. Később még felhasználhatom magam ellen ...

Ellenben - mint minden, ami kettő és/vagy három órával ötlik fel bennem éjfél után - az ragadós. A sötét elszigeteltségben -abszolút nulla fokon - lebegve, egy piros-narancssárga kockás pléddel betakarózva vártam az álmot. Testvére, az ihlet csöngetett be. Nézegettem a bokámon a fehér spárgát, ahogy tekergőzik, körbe és körbe. Oda tér vissza, ahonnan kiindult. Elképzeltem egy téglalapot, négyzetet, a folyamatot magát, ahogy rajzoljuk.. összekötjük az elejét a végével. Ez még nem volt elég. A Mindenható is szerepet kapott az aktuális felvonásban: az idő. Einstein már 1905-ben bebizonyította, hogy az bizony nem abszolút. Mégis, ma egy általános, sőt középiskolás is (ne is szélesítsük tovább a látószöget, elég tág a horizont)  úgy gondolná - intuitíven - mindenhol, mindenkinél ugyanúgy telik, múlik. Az olyan hétköznapi dolgok is cáfolják ezt, mint a vánszorgása, vagy a pergő percek. A fizika, a téridő természete pedig az aduász: csak egy kis fantázia kell: nagyobb sebességnél, lassabban kúszik. Meg a tömegek is görbítik... szóval át kéne definiálni a fogalmainkat. Kell még pár év, amíg utolérjük a mestert.

Én persze sosem hittem el, hogy ez másként lenne. Sőt, még rá is licitáltam. Azt a fonalat nem csak magába lehet visszafordítani. Érdekes lenne, a természet szereti az olyan tökéletes formákat, mint a gömb, a kör... de az úton vissza is lehetne fordulni. Miért kell a folyóknak a tenger felé folynia? Visszafelé is evezhetünk. Ezt is magától értetődőnek tekintjük... hogy a múltból a jövő felé haladunk, mi meg a kettő között próbáljuk megtalálni a helyünk. Mert belevéstük a kövekbe, a könyvekbe - és őszinte bánatomra - az agyunkba is ezeket a fogalmakat. Ha szegényes a képzeletünk, kínáljuk meg egy kis THC-val. Nem vagyunk egyedül (a tömegről ez bizton állítható, az individuumról nem)! Egy másik világban talán az ellenkező irányban csörgedezik. Nekünk furcsa lenne, így kívülről nézve, de akik a mikroszkóp lencséje alatt, benne élnek, észre se veszik. Kinek mi a természetes, ugye.

Nem úgy kell ezt azért elképzelni, mintha egy filmet visszafelé játszanánk le. Hátrafelé járás, meg fordított beszéd? Nem. Az irány náluk is kötött. Csak számunkra "fura": mint amikor azt mondjuk, az arabusok fordítva írnak. Pedig előre. Mihez képest..

Ebben a világban felborulna minden. Ami itt az eleje, az lenne a vége, és fordítva. Mi megszületünk, cseperedünk, elveszítjük az ártatlanságot, azzal hogy felnövünk. Aztán találgatjuk, miképp igazoljuk magunk. Esetenként furcsálljuk, hogy ki az az idegen a tükörben. Nem akarok tovább nőni.. elég ez, a rossz az az eszméléssel, a testi-lelki fejlődéssel, meg öregedéssel együtt járt, jött. Ilyenkor az ülés alá nyúlkálok, ott a katapult biztosító pecke...

Később persze várjuk, reméljük a Feltámadást. Rendszerint előbb meg kell halni hozzá. Amíg élünk azt hisszük, nem jöhet rosszabb. Szóvá tesszük a Fekete Bárányokat, hogy milyen mélyre süllyedtek. Érdekes, hogy halálukban vannak a leg lentebb, valahol a fejünk fölött. Szertartás, pap, szép fehér virágok. Elkísérnek az utolsó útra, megvetik a bölcsőt. Teszik ezt a gyermekeink. Végső álom, satöbbi. Cineres cineribus, pulverem pulveri. Talán még egy új élettel is megajándékoznak, de ez már túlságosan elvont, és bizonyíthatatlan...

A bölcső hasonlat nem is véletlen... ebben a kuszált fordított világban ezt a funkciót tölti be. Sőt, ennél is tovább megyek: nem csak hogy bölcső a koporsó, de egyenesen anyaméh. A természetes folyamatok megfordulnak, a hús rárakódik a csontra, a bőr kisimul, a szem élettel telik meg, míg a gyermekeink - ebben a szellemben a szüleink - világra nem segítenek. Magukhoz szorítanak, hazavisznek. Babusgatnak, hisz még alig tudunk magunkról. Járni is csak lassan tanulunk meg. Baj van a szobatisztasággal. Azt mondják, a csecsemők szépek... pedig a legtöbbjük ronda. Ordít, és a baj, a baj a legváratlanabb testnyílásokból bújik elő. Ezek a "csecsemők" is ilyenek. Figyelni kell állandóan rájuk, ne kóboroljanak el, nehogy bajt csináljanak. Aztán benő a fejük lágya. Ahogy öregszenek egyre többre képesek. Ámulatba ejtik a szüleiket, büszkeségtől feszül az atyai-anyai kebel: önállósodik, kapcsolata is van már. A legnagyobb öröm, ha a gyerekemet boldognak látják. És érdekes módon, napról napra boldogabbak. Szebbek is. Örök fiatalság, amire itt áhítozunk. Jókedv... szerencsére azért az ő tehenük is megdöglik. Egy ideig a "fiatalokról", a gyerekekről (rólunk) gondoskodnak az ősök, aztán fordul. Ott is fordul. Szegény gyermek-szülők elfelejtenek ezt-azt, magatehetetlenek lesznek, gyengék, végül nekünk kell ellátni őket. De ezek, az utolsó évek a legszebbek közé tartoznak a földi pályafutásunk során: fiatal házasok, gügyögés, kutya, ház fehér kerítéssel. És dúl a szerelem. A halál csak hangalakilag egyezik - felemelő, és mennyei, ahogy a gyermek-szülők megsemmisülnek... és utána az emlékükkel se kell foglalkozni, ápolni, mert nem fáj, hanem örömteli. De nem csak ennyi vár ránk: egyre jobb. Lehet fokozni! Ha elég érettek vagyunk, mi is feltámaszthatjuk a "gyermekeinket". Azelőtt sokat járunk a temetőbe, válogatunk, álmodozunk. Aztán csak megesik, kisegítjük, és neveljük őket. Azt éljük át, amit velünk. Az élet pedig sosem volt olyan könnyű, mint eddig. Telve vagyunk energiával, meg tudnánk váltani a világot. Pedig már nem egy tél van a hátunk mögött. Hogy ne unatkozzunk, a magunkfajtával barátkozunk. Tanulunk néhány dolgot, amit eddig is tudtunk, tehát csak felelevenítjük. A vége felé már csak játszunk, és a nap evésből, alvásból, és a pajtásokból áll. Kifekszünk a mezőre, pitypangot szedünk, 3 szöcskéért csókot lopunk a kisházban. Amire eljön az időnk, már nem is aggódunk miatta. gondoskodás vesz körbe, szeretet. Senki nem aggódik. És nem is okozunk fájdalmat, azzal, ha elmegyünk. Ellenkezőleg... ilyen boldog vég nem adatik meg máshol. Mindenki jól jár. A folyamat pedig kezdődik előröl, nem az a sors vár ezekre emberekre, mint ránk: kipusztulás, háborúk, éhezés. Hazatérnek Édenbe.

Már csak azt nem tudom, ha az abszolút időt el tudjuk felejteni, miért nem tudunk erre a kicsit elbaszott, rossz irányba tartó világra is valami hasonló módon tekinteni. A boldogság, az élet, a halál.. az is relatív. Másképp kell megélni, onnan nézni, és nem innen. Fentről, és nem lentről.

És ha összefutunk, az alteregónkkal valamikor, mondjuk, amikor a tükörbe, vagy egy pocsolyába tekintünk, tudakoljuk már meg, hogy milyen hibákat követett el a múltban.

Csúnya dolog a háborúskodás. De lehet mókás is. Például ha egy zsidó dögcéduláját összecserélem egy muszliméval...

Érdekes, hogy úgyis elkövethetek öngyilkosságot, hogy nem... nem foganatosítok semmit. Ha már megadatott a szabad akarat, ezt is eldönthetjük. Milyen halált haljunk, meg mikor. Vannak szimpatikusabbak, és kevésbé mutatósak - hozzátéve, hogy szükségtelen rossz, próbálok szabadulni a gondolatától. Így vízbefulladni, vagy halálra égni nagyon nem szeretnék. Ezek kicsukva. Azonképpen a mérgek, meg éles szerszámok, magasságok is: nem tesznek jót a megjelenésemnek. Hiú hulla lennék, igenis számít, hogyan festek a koporsóban (vagy a halottas hajóban, miközben kifelé sodornak a nyílt vízre az áramlatok). Helyette leinnám magam, és kifeküdnék a hóba. Ekkor csak be kell tenni a mikróba, és menetkész is lennék. Az érvek mellette lehetnének nyomatékosabbak is, mert így nem kompenzálják az ellene felhozottakat: túl csöndes. És magányos. Ami nagyot szólna, az egy autós ámokfutás mondjuk.. tűzpárbaj a rendőrökkel... vagy egy manapság igen divatos bomba mellény. Egyesülnék az univerzummal, nem lenne utolsó élmény.

A fel nem soroltak közül mégis az öregség a legrosszabb. Minden egybevág: ráncok, elbutulás, magatehetetlenség. Árnyék nélküli, üres váz. Ennyi marad, ezzel kell együtt élni. Nem tudnám elviselni, ez tényleg túl nagy teher. És a tudat, hogy nincs kőbe vésve, mikor kezdődik... akár 5 év múlva is lehetek már agg. Mit hoz a jövő? Beleborzonganak a neuronjaim. Érzik a vesztük. A lelkem pedig lassan elszivárog. Nem kell sok, és "megkönnyebbül" a testem. Fellélegezhet, 21 grammal kevesebb. De addig? A nyomás egyre csak nő, és nő. Ki kéne nyitnom a csapot... vagy csak összetörni a tükröket, és nem azoknak tetszelegni. Kibaszott idő.

A legjobb ötletek a lépcső alján jutnak eszembe.. aztán feltápszkodok. Felmászok a tetejére -hogy lejegyezzem, mi másért igyekeznék- és elmúlnak. Elfelejtem. Vajon hová lesznek ezek a gondolatok? Bár lehetne használni..

Most látom a TV-ben, hogy újságárulásból össze lehet kaparni a napi heroin adagot... Akár háromszor is! Nem is aggódom már, a jövőm biztosítva van. Segít befejezni a könyvem például (bibliográfia lesz: Muszlim voltam - A rabságom évei). Csak legyenek akkor még újságok, meg papír. Ha digitalizálódik a világ, rábasztam. Mit adok el? Memóriakártyát? Vagy hangoskönyvet? Meglesz a teljes sorozat a szocialista írókból.. Szóval lehet, nem kéne a véletlenre bízni, és vállalni ezeket a bizonytalan éveket. Miből lesz a cserebogár... utólag belegondolva az egyik sötét szoba mennyire el tud térni a másiktól... égig érő falak, nyolc lakat alatt, nyirkos, hideg levegő. A kongó ürességben nincs élet, de a hangok máshogy verődnek vissza. Ahogy tágul, és nő, úgy zúg egyre hangosabban. Még nem úgy vetnek visszhangot a falak, ahogy majd fognak. Talán egy napon, ha kinyitom a zárat.

 Persze, nem csodálkozok rajta. Tócsák tükrében, autók szélvédőjén  csillan a mosolyom,  látom, amit mások.. a világnak hátát a púpomhoz görbítem, meggörbült időben napról napra szebb vagyok. Így lévén etalon, ostoba lennék, ha kérdezősködnék. Egészséges vagyok, minek vizsgáljam magam. Mint hogy igaz-e? Nem-e homályos, torz-e... folyik az etetés, szeretem a bendőt megtölteni, úgyhogy hiszek a jelekben:

 Szóval, Kedves Titkos Imádóm (valaki a 6 milliárdból), köszönöm. Még mosolyogtam is! És reklámot is csináltam neked!

(igazából szorítok, hogy egy halállista, és/vagy fenyegetés legyen... eddig hazudtam)

Előreléptem... Lefeküdtem. Cirógattam a füvet. Az univerzum (csak így in medias) gondoltam, hogy egy (két) csapásra feltárul. Egy zsákot is vittem magammal, tele lexikális tudással. De nem ért egy kalap szart se, bedobtam az emésztőbe. Az első lépésnél földhöz szögeztettem, mint Jézus, lógtam a keresztemen. Nem tudtam szabadulni, pedig próbáltam! Valami közöm lehet ehhez a Sárgolyóhoz, talán a láncok... megrozsdásodnak, és akkor könnyedén, az első jelre elszállok, mint a darvak. A tűz azért ég felfelé, mert ez a természete, közelebb áll a léghez, mint a sziklákhoz. Ezért szabadesnek a tárgyak. Ki-ki a fajtájának megfelelő felé vonzódik.

Miközben ez érlelődött bennem (nem is a kimaradt ebéd), nyújtogattam a nyakam, a kezem kifelé. A kisgyerek, ha magában van, a sötétben unatkozva, képzelődik, rémeket is, de ha van valami játéka, hát azokat birizgálja. Az ágyak, bölcsők felé kötnek, akasztanak csörgőket, tükröket, zenedobozokat.

Átkötés, hasonlóság felismerése.... in progress....

Calculating....

 Done.

Eljátszottam hát a csillagokkal, gügyögtem, tücskök ciripeltek a fülembe, és akkor rádöbbentem, hogy ennek hamarost vége: lassan felnövök, elfelejtem a játékokat, a titkos nyelveket. Vízfejet növesztek, öltöny vásárolok, meg bőrtáskát. Vagy nem? Casus belli. Sajnos nincs mintapéldányom ilyen ultimátumra.... vagy hoz.

...továbbra is. Elmondja más, angolul.

Nincsen más, csak a csend van.... úgy esett, hogy valóság leírására használt szavak elkoptak, elporladtak.  Értelmüket vesztették. A világ túlságosan groteszk, álomszerű. Hazug és ámító. Amiből úgy tűnik, nincs ébredés. Ameddig nem lehet megnevezni, rámutatni a dolgok tényleges voltára (az esszenciájukat birtokba venni, a nevüket tudván bizton uralkodni), azt súgja egy belső hang, hogy jobb ha hallgatok. Amit elgondolok, nem tudom szóvá tenni. Megteremteni... Hazugság lenne. Egy újabb tégla, amire ez a világ épült. Lassan úgy érzem, minden elveszik. A hit, a remények, a szavak. Mintha egy utcán mennék lefelé, metsző szélben, esőben. Az alján pedig összegyűlt a víz. De ami benne tükröződik, az sokkal valószerűbb, mint amit a két szemem amúgy látni vél. Nem tudom, miben higyjek. Kételkedem. Ugyanakkor épp e kétkedés determinál  egy életre: mindez nem egy érzékcsalódás, a rideg valóság. Szeretném érteni, de nem megy. Marad hát a csend. Kiköltözök egy szobába, távol mindentől. Messziről érthetőbb.

Valaki elszabadult.. valaki újra megszületett. Letépte láncát. Most vágtat a rónán át... Isten óvja a királynőt! Honnan jött, és hová tart, senki nem tudja. Múltját jótékony homály takarja. Ő már csak egy púp a világ hátán. Bezárták, de valójában magukat csukták ki. Köpenyét az északi szél tépi, arcát a déli nap szárítja. A puszták vándora ő, régimódi kalandor, antihős, a gyengék támasza. Egy modern bajnok, a szélmalmok esküdt ellensége. Ő, a titkozatos C jegyében járó.

Úgy tűnik, az égi jelenségek piacán túlkínálat képződött, mondhatni felesleg, de akit nem érdekel, az nem is veszi észre, aki meg tud róla, az örül neki!

Múlt héten egy napfogyatkozás, a napokban a Perseidák... nem mintha nem térnének vissza évről évre, de azért megkapó. Rádásul a szombatot egy részleges holdfogyatkozás zárja, 85-87 %, ilyen két éven belül nem is várható! Tökéletes alkalom a megfigyelésre, eltéveszthetetlen objektum! A poéták még írhatnak róla, én nem teszem most egy ideig... kimerültem, lemegyek vidékre, mondhatni a szanatóriumba. Nem csodálkozom, nem véletlen becéznek olykor Atlasznak. Ez a rengeteg teher...