Tél van. Én mégsem fázom. A tekintetem belefúrom a sötétségbe... koldusként ringatózom a jégtáblámon, fekszem, mint egy holt. Elszédülve. Valami kis jelre várok. Távol, a horizonton, hátha ott jelentkezik - remélem. De nem jön fel a Nap. Már fél éve a horizont alatt jár.…

Vannak jelek, hogy a rosszhoz hozzákapcsolódik a jó, a sötétséghez a világosság. És minél sötétebb van, később még a leghaloványabb fény is ragyogó sugárként tör majd be az életbe... nem szabad persze megfeledkezni arról, hogy előbb volt sötét, mint világos, Isten is…

Kedden kezdődött talán. Felkeltem, és nem aludtam el többet. Furcsa, általában fordítva szokott megtörténni. Mindegy, a folyamat reverzibilis. El is alhatnék.. de nem vagyok olyan. Az élet egyharmadát alvással töltjük. Álom, édes álom. A halálnak vajon mekkorahányadát töltjük…