Előreléptem... Lefeküdtem. Cirógattam a füvet. Az univerzum (csak így in medias) gondoltam, hogy egy (két) csapásra feltárul. Egy zsákot is vittem magammal, tele lexikális tudással. De nem ért egy kalap szart se, bedobtam az emésztőbe. Az első lépésnél földhöz szögeztettem, mint Jézus, lógtam a keresztemen. Nem tudtam szabadulni, pedig próbáltam! Valami közöm lehet ehhez a Sárgolyóhoz, talán a láncok... megrozsdásodnak, és akkor könnyedén, az első jelre elszállok, mint a darvak. A tűz azért ég felfelé, mert ez a természete, közelebb áll a léghez, mint a sziklákhoz. Ezért szabadesnek a tárgyak. Ki-ki a fajtájának megfelelő felé vonzódik.

Miközben ez érlelődött bennem (nem is a kimaradt ebéd), nyújtogattam a nyakam, a kezem kifelé. A kisgyerek, ha magában van, a sötétben unatkozva, képzelődik, rémeket is, de ha van valami játéka, hát azokat birizgálja. Az ágyak, bölcsők felé kötnek, akasztanak csörgőket, tükröket, zenedobozokat.

Átkötés, hasonlóság felismerése.... in progress....

Calculating....

 Done.

Eljátszottam hát a csillagokkal, gügyögtem, tücskök ciripeltek a fülembe, és akkor rádöbbentem, hogy ennek hamarost vége: lassan felnövök, elfelejtem a játékokat, a titkos nyelveket. Vízfejet növesztek, öltöny vásárolok, meg bőrtáskát. Vagy nem? Casus belli. Sajnos nincs mintapéldányom ilyen ultimátumra.... vagy hoz.