Rá kéne szokni a drogokra... máshogy nehezen viselhető el ez a kurva élet. Egy szellő kapna szárnyra, a repülőszőnyegen röptetne, vérvörös lángok között elégnék, ahogy visszaérnék a Földre, majd a hamuszürke égen elterülnék. Tavakba, folyókba, és lányok hajába keverednék... a virág pedig, mely a szívem salakából sarjadna, az idők végezetéig meredezne baljósan a mennyek felé. Az árnyékában megpihennének a halni vágyók, a kiábrándultak, a beton, és műanyag világot hanyagolni kívánók... de most kelkelek, nagyot kiálltok, a tavaszt köszöntöm: letörlöm az arcomról ezt a mocskot, feltépem az ajtót, és a piros jelzés ellenére a sínekre hajtok. Mert a perc drágább, mint bármi más! ...igen, a végén még kiderül, hogy ez is egy függőség - ami az egyik lehetőség a sok közül. A legszimpatikusabb, a legkézenfekvőbb, a legközelebbi, a legnehezebb: az élet. Csupán engedni kell, tegye a maga dolgát. Legyek az, ami lehetnék? Vagy csak  maradjak az, ami vagyok? Mert kibaszottul csak ez az egy van.. és akkor miért legyenek szürkék a naplementék? És miért ne lehetne nevetni a vicceken?