Sajnos annyira nem frissek az élmények, gondolatok, hogy hitelesen leírjam. Tegnap hajnalban, a szikrázó napsütésben, és a metsző hidegben még egészen közelinek, ésszerűnek tűntek, mára, huszon pár óra távolságból (ebben a pillanatban már hatszor 24, de lesz az hét is)... történelem. Később még felhasználhatom magam ellen ...

Ellenben - mint minden, ami kettő és/vagy három órával ötlik fel bennem éjfél után - az ragadós. A sötét elszigeteltségben -abszolút nulla fokon - lebegve, egy piros-narancssárga kockás pléddel betakarózva vártam az álmot. Testvére, az ihlet csöngetett be. Nézegettem a bokámon a fehér spárgát, ahogy tekergőzik, körbe és körbe. Oda tér vissza, ahonnan kiindult. Elképzeltem egy téglalapot, négyzetet, a folyamatot magát, ahogy rajzoljuk.. összekötjük az elejét a végével. Ez még nem volt elég. A Mindenható is szerepet kapott az aktuális felvonásban: az idő. Einstein már 1905-ben bebizonyította, hogy az bizony nem abszolút. Mégis, ma egy általános, sőt középiskolás is (ne is szélesítsük tovább a látószöget, elég tág a horizont)  úgy gondolná - intuitíven - mindenhol, mindenkinél ugyanúgy telik, múlik. Az olyan hétköznapi dolgok is cáfolják ezt, mint a vánszorgása, vagy a pergő percek. A fizika, a téridő természete pedig az aduász: csak egy kis fantázia kell: nagyobb sebességnél, lassabban kúszik. Meg a tömegek is görbítik... szóval át kéne definiálni a fogalmainkat. Kell még pár év, amíg utolérjük a mestert.

Én persze sosem hittem el, hogy ez másként lenne. Sőt, még rá is licitáltam. Azt a fonalat nem csak magába lehet visszafordítani. Érdekes lenne, a természet szereti az olyan tökéletes formákat, mint a gömb, a kör... de az úton vissza is lehetne fordulni. Miért kell a folyóknak a tenger felé folynia? Visszafelé is evezhetünk. Ezt is magától értetődőnek tekintjük... hogy a múltból a jövő felé haladunk, mi meg a kettő között próbáljuk megtalálni a helyünk. Mert belevéstük a kövekbe, a könyvekbe - és őszinte bánatomra - az agyunkba is ezeket a fogalmakat. Ha szegényes a képzeletünk, kínáljuk meg egy kis THC-val. Nem vagyunk egyedül (a tömegről ez bizton állítható, az individuumról nem)! Egy másik világban talán az ellenkező irányban csörgedezik. Nekünk furcsa lenne, így kívülről nézve, de akik a mikroszkóp lencséje alatt, benne élnek, észre se veszik. Kinek mi a természetes, ugye.

Nem úgy kell ezt azért elképzelni, mintha egy filmet visszafelé játszanánk le. Hátrafelé járás, meg fordított beszéd? Nem. Az irány náluk is kötött. Csak számunkra "fura": mint amikor azt mondjuk, az arabusok fordítva írnak. Pedig előre. Mihez képest..

Ebben a világban felborulna minden. Ami itt az eleje, az lenne a vége, és fordítva. Mi megszületünk, cseperedünk, elveszítjük az ártatlanságot, azzal hogy felnövünk. Aztán találgatjuk, miképp igazoljuk magunk. Esetenként furcsálljuk, hogy ki az az idegen a tükörben. Nem akarok tovább nőni.. elég ez, a rossz az az eszméléssel, a testi-lelki fejlődéssel, meg öregedéssel együtt járt, jött. Ilyenkor az ülés alá nyúlkálok, ott a katapult biztosító pecke...

Később persze várjuk, reméljük a Feltámadást. Rendszerint előbb meg kell halni hozzá. Amíg élünk azt hisszük, nem jöhet rosszabb. Szóvá tesszük a Fekete Bárányokat, hogy milyen mélyre süllyedtek. Érdekes, hogy halálukban vannak a leg lentebb, valahol a fejünk fölött. Szertartás, pap, szép fehér virágok. Elkísérnek az utolsó útra, megvetik a bölcsőt. Teszik ezt a gyermekeink. Végső álom, satöbbi. Cineres cineribus, pulverem pulveri. Talán még egy új élettel is megajándékoznak, de ez már túlságosan elvont, és bizonyíthatatlan...

A bölcső hasonlat nem is véletlen... ebben a kuszált fordított világban ezt a funkciót tölti be. Sőt, ennél is tovább megyek: nem csak hogy bölcső a koporsó, de egyenesen anyaméh. A természetes folyamatok megfordulnak, a hús rárakódik a csontra, a bőr kisimul, a szem élettel telik meg, míg a gyermekeink - ebben a szellemben a szüleink - világra nem segítenek. Magukhoz szorítanak, hazavisznek. Babusgatnak, hisz még alig tudunk magunkról. Járni is csak lassan tanulunk meg. Baj van a szobatisztasággal. Azt mondják, a csecsemők szépek... pedig a legtöbbjük ronda. Ordít, és a baj, a baj a legváratlanabb testnyílásokból bújik elő. Ezek a "csecsemők" is ilyenek. Figyelni kell állandóan rájuk, ne kóboroljanak el, nehogy bajt csináljanak. Aztán benő a fejük lágya. Ahogy öregszenek egyre többre képesek. Ámulatba ejtik a szüleiket, büszkeségtől feszül az atyai-anyai kebel: önállósodik, kapcsolata is van már. A legnagyobb öröm, ha a gyerekemet boldognak látják. És érdekes módon, napról napra boldogabbak. Szebbek is. Örök fiatalság, amire itt áhítozunk. Jókedv... szerencsére azért az ő tehenük is megdöglik. Egy ideig a "fiatalokról", a gyerekekről (rólunk) gondoskodnak az ősök, aztán fordul. Ott is fordul. Szegény gyermek-szülők elfelejtenek ezt-azt, magatehetetlenek lesznek, gyengék, végül nekünk kell ellátni őket. De ezek, az utolsó évek a legszebbek közé tartoznak a földi pályafutásunk során: fiatal házasok, gügyögés, kutya, ház fehér kerítéssel. És dúl a szerelem. A halál csak hangalakilag egyezik - felemelő, és mennyei, ahogy a gyermek-szülők megsemmisülnek... és utána az emlékükkel se kell foglalkozni, ápolni, mert nem fáj, hanem örömteli. De nem csak ennyi vár ránk: egyre jobb. Lehet fokozni! Ha elég érettek vagyunk, mi is feltámaszthatjuk a "gyermekeinket". Azelőtt sokat járunk a temetőbe, válogatunk, álmodozunk. Aztán csak megesik, kisegítjük, és neveljük őket. Azt éljük át, amit velünk. Az élet pedig sosem volt olyan könnyű, mint eddig. Telve vagyunk energiával, meg tudnánk váltani a világot. Pedig már nem egy tél van a hátunk mögött. Hogy ne unatkozzunk, a magunkfajtával barátkozunk. Tanulunk néhány dolgot, amit eddig is tudtunk, tehát csak felelevenítjük. A vége felé már csak játszunk, és a nap evésből, alvásból, és a pajtásokból áll. Kifekszünk a mezőre, pitypangot szedünk, 3 szöcskéért csókot lopunk a kisházban. Amire eljön az időnk, már nem is aggódunk miatta. gondoskodás vesz körbe, szeretet. Senki nem aggódik. És nem is okozunk fájdalmat, azzal, ha elmegyünk. Ellenkezőleg... ilyen boldog vég nem adatik meg máshol. Mindenki jól jár. A folyamat pedig kezdődik előröl, nem az a sors vár ezekre emberekre, mint ránk: kipusztulás, háborúk, éhezés. Hazatérnek Édenbe.

Már csak azt nem tudom, ha az abszolút időt el tudjuk felejteni, miért nem tudunk erre a kicsit elbaszott, rossz irányba tartó világra is valami hasonló módon tekinteni. A boldogság, az élet, a halál.. az is relatív. Másképp kell megélni, onnan nézni, és nem innen. Fentről, és nem lentről.

És ha összefutunk, az alteregónkkal valamikor, mondjuk, amikor a tükörbe, vagy egy pocsolyába tekintünk, tudakoljuk már meg, hogy milyen hibákat követett el a múltban.