A konvoj nem áll meg. Nem fordul vissza. Mert nem teheti. Ember a vízben? Az csak egy. Halad tovább a kijelölt úton... kísérjék jó szelek! Aki a tengerbe esett, eleinte bizton számít a bajtársakra. Akikkel megoszotta az életét, a titkait. Aztán már csak reménykedik, hogy eddig nem vették észre a hiányát, de majd mindjárt. Nemsokára megérti, hogy nem vár rá más, mint a hideg habok, és legfeljebb a cápák. Annyira még futja a túlélési ösztöneiből, hogy a felszínen maradjon, míg a hajók lassan elúsznak mellette, aztán eltűnnek a horizonton. Elkaphat egy-egy sajnálkozó pillantást, de ők is a ködbe vesznek. Apró pontocskákká zsugorodnak. Idővel elfogy az ereje, vagy beletörődik a sorsába, és enged, alámerül. A jeges, idegen közeg pedig a keblére öleli, mint ahogy anyja tette régen. Még a szívverését is hallani véli a bátor tengerész, a hangját, az illatát. Végül az anyaméh békéje veszi körül, mikor megleli az örök nyugalmat az iszapban. S míg ő egyedül várja a feltámadást, addig a többiek összeverődnek, elmondanak egy imát az emlékére, aztán együtt élvezik a végtelen kékségbe alábukó Nap fényét. Elrévednek, tekintetükkel Őt keresik. De Az már messze jár, ott ahol a párhuzamosok végre találkoznak.