Örülünk Vincent! Osztozni jó, s ha már van valaki rajtam kívül idebenn, miért is ne tegyük. Tegyem! Konkrétan egy légy az, s most nem a levesben, hanem csak úgy natúr, egy légtérben velem. Zümmög, meg röpdös, miközben csöndben foszforeszkálok. Egyébként az elveszett szobáról beszélek, amiről már olvashattál más hasábokon! Igen, a feladó más volt, de Te is beláthatod: jó a névtelenséggel, meg a hajnali köddel takarózni! Szóval kérdésre kérdés a válasz. Vagyis nem, de nem kell kimondani feltétlen…

De nehogy kimenjen a fejemből a légy! Róla szólna ez a fejezet. Itt felejthették szegényt… talán a nyár maga. Kiszolgáltatva a szeleknek, a hidegnek, a télnek. Szegényemnek nagyon lejárt már az ideje, alig mocorog. Beszürkült, rég nem az a pofátlan, piaci egyed a legyed, súgják az ösztöneim. A kondorcetem, az a léha dög, még az is életrevalóbb… Amúgy fel sem tűnne, csak most, ebben a nagy ürességben szúrtam ki: élesebb ész, meg kifinomult érzékek a velejárói a veszteségeknek. Mármint ha valamelyik terület csorbát szenved, egy másik kompenzálja, meg kiegészíti. Előfordulhat, hogy nyerünk is ezzel, kileshetjük akár a jövőt a függöny mögül!

Szóval némileg leépülve – ne is kérdezd – empátiától, érzelmektől megfosztva látni vélem ezeket az apróságokat. Példának okáért ezt a legyet itt. Akire mostantól máshogy kell tekintenem. Egy fedél alatt élünk, társak vagyunk végtére is. Sorsnak, urambocsá végzetnek is ugyanazt választottuk, ezt a meghitt helyet, a lakályos Szobát. Elférünk, egymás köreit nem zavarjuk – pl. most sem tudom, merre jár. De alkalomadtán pár kedves szóval illetem, ő is illet engem. Hovatovább ihletni is szok, ez a levél, vagy memoár, vagy rekviem is így születet. Az ablaküvegen szenvelgett, talán a tükörképén keresztül szemlélte a világot, amikor összefutottunk. Odaléptem, lepillantottam rá, a viszontlátás mosolya kúszott fel az arcomra. Nem is teketóriáztam, kanyarítottam egyből a betűket, nehogy lemaradjak a lényegről: ez az aprócska légy, aki a mindennapokban meglehetős ellenszenvet kell, hogy elhordozzon a hátán, milyen hűséges társ is tud lenni! Kérnem sem kell, itt van. Viszonzást? Nem vár! Mert bár magam szórtam ki a sok szemetet, a jelenléte igenis, nyom a latba! Ő az éppen szükséges csepp, amitől még nem csordul túl a pohár. A kapcsolat ennyi, pont, mint a semmi… a határon lévő minimum. És már nem tudok elrejtőzni a gondolat elől, hogy ragaszkodom hozzá. A hiánya még fájna is. Furcsa dolog, nem? Nyugodtan rökönyödj meg Vincent: az emberekkel ez már nem működik. Elmúlt, kifújt, elfáradt, lecsengett. Régi, század eleji nótáknak, meg anekdotáknak tűnnek a meghatódások, fellángolások, gyűlölködések… meg az elesettek iránt érzett dolgok… áh, dőreség: messze van a karácsonyi hangulatot leromboló sokk, a magányos hajléktalan láttán. És hol van ennek a vége!? Ha már a légy sem lesz! Azzal vigasztalom magam, hogy addig melegen tart egy kis darabot belőlem. Vigyázz hát magadra, és még időben vedd észre az ilyen apróságokat, meg ördög-búvóhelyeket. Van egy olyan érzésem, hogy tán nem is tudod hová szegezd a tekinteted, meg mit is nézel… gondolat sincs. Ki érti ezt? Majd gondolkodj rajta. A következő levélig légy jó, Vincent, hallgass rám, és... és igyál az én egészségemre is! Agyő, az irány Szibéria, teljes gőzzel előre!

Mártonod