...és adtam még egy esélyt a napnak. Nem az Ünnepnek, a 24 órának. Hátha igazam lesz. Csak pozitívan, ezzel a mottóval keltem ki az ágyból a déli harangszó előtt. Mint kiderült, még ajándékot is tudok venni, ott a benzinkút, hatig nyitva. A Nap is kisütött, kimentem feltölteni az elemeimet. És láss csodát, folytatódott a tegnapi kabaré: fél óra se telt belé, és elbújt a felhők mögé... aztán a kesergései meghallgattatak: "jó lenne egy kis hó". Erre elkezdett esni a legszarabb minőségben... vicces. De én kértem.

Aztán újságpapírba csomagoltam a lényeget, körlevelet küldtem, mert azt illik, azon a napon amikor a szülinapos hoz ajándékot. Értékeljük a teljesítményt, gyerek létére bejárja az egész világot. Bár Irakba talán nem megy. Ó, milyen jó is lenne, ha minden nap így átitatna a szeretet! És a megértés, az együvé tartozás érzése! A lelkek felemelkednének, Karajan vezényletével egy égi szimfonikus zenekar játszaná a húrjainkon az Örömódát... és a boldogság, meg túlcsordulna, és kisírnánk magunkat felebarátunk vállán. John Lennon is álmodott erről, bár egy szocialista világ jobban megfelelt volna neki, mint ez. Mégis, ha ezek minden nap így lennének, hálás szempárok ragyognának a gyertyák fényében... átkarolnánk egymást akkor, és énekelnénk. Na, az kurva jó lenne. Minden nap karácsony. Szép új világ, a kereskedők inái meghallgattatásra találnának. Amíg ez el nem jön, amíg a neonfény meg a reklámok teljesen meg nem vakítják az embereket, kitartást kívánok nekik, és ezt a számot küldöm. Legyen szép az ő Ünnepük is!

~:bennfoglaltság, bennerejlés. Egy felső hatalomé, Istené. Itt, a mindennapokban. Kiválaszt, megfigyel, kilesi a szokásaid. Gyengéket keres. Amibe beleköthetne. De nem azért mert jó, vagy rossz. A tetteiben nincs semmi gonosz, ártani véletlenül sem akar. Viszont nem is az vezérli, hogy magasabb létsíkon lévőként imákat teljesítsen álló nap... az öröklétig, akármeddig. Jól akarja érezni magát, szórakozni. És szórakoztatni. Amolyan bohócdoktor. A humor a fegyvere. Ami rosszul adagolva... azért már megárt. Észre kell venni, és értékelni. Legalább egy mosollyal. Mint én! Bölcsen.

A mögöttes tartalmon, meg a mindenre ráhuzható szimbólumok merengtem, amikor villantott. A reggeli "részegség" és oldottság után jött az álom, a nap gyorsan elszaladt, sötétre ébredtem vala. Abban is feküdtem, tegyük hozzá. De én akartam hossz éjszakát, meg napfordulót. Megkaptam. Ez a tüske is csak most esik le... roppant vicces!

Eltűnődtem hát, hogy a korai öröm (kora reggeli...), az alvás, aztán a kései keléssel egybekötött kétségbeesés mennyire hasonlít valamire. Egyezik a méret. Figyelmeztető jel, ómen. Enni is kell, döntöttem el, a jeleket meg mi alkotjuk (Platóntól szíves elnézést kérek). Ekkor vagy az ő szelleme, vagy az IFH (isteni fekete humor) avatkozott közbe: a mikrózott burger az asztal előtt egy 10 centivel valami ismeretlen késztetés hatására (feltámadás?) kinyitotta a doboztetőt, átmászott a peremen, aztán alávetette magát a mélybe, hogy ott darabokra hullva teljesítse a végzetét, a számára kijelölt feladatot: mosolyra fakasszon egy búsképű lovagot. 9 pontos ugrás volt, a földetérés zseniális, bár terülhetett volna még egy kicsit. Nem lett elég kecsapos és mustáros minden. A húspogácsa meg finomabb is lett a kosztól (biztos placebó, anyám padlója nem lehet koszos).

Kell valami, ami fényt hoz a mindennapokba. Megkoronázza azokat. És ha annyira vicces, mint ez, akkor nem szabad dühöngeni: ki kell szenvedni egy mosolyt, mégha recseg és ropog is az arcszerkezet....

Ma lesz a leghosszabb éjszaka. A legsötétebb nap az évben. Hideg szelek fújnak majd. De ez nem a vég. A kezdet. Új? Régi? Periódus, vagy kör? Szépen lassan kiderül. Ahogy napról-napra egy kicsivel többet hódít vissza a fény magának... és máris itt a tavasz, az üdeségével, az illataival. Meg a nyár a zamatával. Erőt ad. Ahogyan ma is a felhők közül kibukkanó Nap. Előtte túl kell élni ezt az éjszakát. Egészen allegórikus.

No. Kiderült, hogy nem csak a Melódiákos Ági (vagy Szabina) keveri a napokat, meg az éjeket, de én is. Legtovább sötét huszonegy és huszonkettő között van, nem pedig 22 és 23... úgyhogy hiába jöttem ma úgy ki a gyárból, hogy megnézem a napfelkeltét, ami változást meg efféle hamis képzeteket ígér, meg kellet elégednem, hogy a második leghosszabb éjszaka napfelkeltéjét láthatom. Ebből mondjuk kettő is van egyből, de ilyen az én formám... majd szilveszterkor jó hangosan mondom, vagy kiáltom, hogy egy, jelezve azt a plusz egy másodpercet, amit ajándékba kapunk. Ha megállhatna az idő.. no most megáll. Okosan kéne használni.

Amióta nem járok el itthonról, nincs lavór bekészítve az ágyam mellé (biztonsági tartalék). Így most - fő is a fejem - a drága parkettára ürítettem a gyomortartalmamat. Kevésbé szofisztikáltan: odaokádtam. Mégsem érzem magam jobban, a testi-lelki megtisztulás - minden bizonnyal a ferihegyi sztrájk miatt - elmarad. A szomorú tényállás az, hogy mindent magamnak köszönhetek. Aki Népszavát olvas, legalábbis címlapot - rákattint a hivatkozásra - az így jár. Az örömlányok se élik át minden egyes aktussal az aha-élményt. Legfeljebb a-ha. 

Vajon milyen mély ez a gödör? Van alja? A sötétségből még milyen szörnyűségek kúszhatnak elő? Az Fidesz ciklus idején több fiatalkorú vált gyilkosság áldozatává, mint az MSZP-kormány regnálásában! Számszerűsítve: 10-7 oda! Vállakozó kedvű grafikusok jelentkezhetnének, és tervezhetnének egy ütős kampányplakátot! SMS-ben lehetne szavazni a legjobbra. Emellett a szlogenvadászat is beindulhatna... fél évre rá pedig abból készülne felmérés, hogy ki követte el eddig a legocsmányabb megnyilatkozást az elmúlt években. A Népszava jelentős előnnyel indul nálam!

...lecserélem a fejlécem. Az egész sablont. Hogy közelebb álljon hozzám. Valamennyire... szebb legyen. Az arcom.

Igazán nem is tudtam eddig, mit is jelent a választási szabadság. Eddig. Szeretek sétálni, a napfény jól esik, meg a szél is. Olykor az eső... meg az emberek látványa felvidít. Mind megy valahova. Vásárolnak, aztán karácsonykor majd csomagolnak. Hallom, hogy hasad a papír, ők állnak a fa körül. Meg gyertyaillat, és talán szeretik is egymást... gondtalanul. Mind máshogy, mégis hasonlóan. És ez egyre távolabbi. Mint egy fehér vitorla. Eltűnik lassan a horizonton. Már csak a kosárból látszom, ahogy a parton sétálok. És ezek az emberek sokkal közelebb vannak a földhöz. Varázsot vesztett világukban alacsonyan szállnak. De ebben nem ésszerűbben kéne viselkedni? Egy kisgyereknek, aki még egy üres lap... ilyet mondani. Nézd csak, drága utódom azokat a szép csillagokat! Ott csüngenek alá a lámpákról! Hát nem szép? Végig az utcán! Csodálatos, ugye? Ahogy végigkígyóznak... tekeregnek a szemünk előtt, nem is látunk mást, megbűvöl a fényük. Annyira, hogy már fel sem bírjuk emelni a fejünk. Hogy belefúrjuk az üresnek tetsző tekintetünk az éjszakába, és megpillantsuk a Holdat. Vagy a valódi csillagokat. Amiket a földi párjaik lassan elhomályosítanak. Elszennyezik az eget... könnyebb elérni, ebben igazuk van. Lábujjhegy, vagy egy bot elég. És szakíthatunk a fürtről. De minek is mozdulnánk? Nézzük csak mozdulatlan, megbűvölve... átszellemülten, tárjuk ki az összes ablakot, az ajtót emeljük ki: hazug szavak üvöltenek, így nem viszik el a tetőt, ha átszáguldanak a házon. Úgyis csak bálványokból épült... vigyázni kell: ha valami megrázná kártyavárként dőlne össze.  Magamban dohogok. Minden műanyag, és beton. Meg a sötétség. Lehet, a kontrasztok másképp hatnak.. de nincs bérletem. Amikor ott volt a zsebemben nyugodtan eldönthettem, hogy felszállok-e. Nem tettem, a legtöbbször az egészséget választottam... most szembenézek a hiányával. Egész más. Még az út is más... ma feltűntek a sarkon várakozók. Kusza és zagyva. Meg kéne állni egy percre.

Írtam volna a 22-es számról. De valami miatt minden elugrott.
Nem mentette el. Úgyhogy annyival vigasztalódok, hogy lassan vége lesz...

Nem tanultam ki a szakmát. Korábban kellett volna kezdeni. Most aztán remegek, ügyetlen, suta kézmozdulatok. Nem születtem varrónőnek. És a szavak összehorgolásához, a kötőtűn kívűl még művészi hajlam is kell. Látom a szép mintákat mások darabjain.. színesek, egyediek. Ez valahonnan belülről szüremkedik ki. Mint amikor a nap átsüt a falevelek között. Vagy a ködös éjszakában a csupasz ágak között a gázláng. Kár hogy nem gázzal világítanak. A réseken pedig, mint a szem, vagy a torok ugyan úgy utat talál. Esetleg egy belső csatornán a kezekhez vezeti ezt a hajtóanyagot... nedvet. De lehet, hogy légemű. Mindenesetre a lélek termeli. Az hiányzik. A gyufák ilyenek... egyesek maguktól lángra kapnak. Érjenek csak egy felülethez. Elég egy kis súrlódás, és szikra. Talán még az sem szükséges. A biztonsági társaiknak kell egy kis motiváció. Egy lökés. Adódhatnak problémák. A fejekben esetleg: túl sok a víz. Hiába a környezet, hiába a sok lehetőség... és fordítva is. Ha nincs min begyulladni... de a legelkeserítőbb a foszfor nélküli fapálca helyzete. Hiába akar, csak elkoptatja magát a sok próbálkozásban. Ez egy ilyen meddő küzdelem. Akkor van esélye talán, ha valaki nagylelkűen kisegíti. De ez már nem is az ő lángja. Csak egy... pótlék. Így csonkán vegetálnak. Táplálék nélkül. Talán ha lejut a lét legalsóbb bugyrába, vesz egy mély lélegzetet, kirántja a dugót, majd az örvényen eltűnik. Visszalép a létrán.De ha nem tölti be a szerepét, a rendeltetését, akkor mi végre van a világon? Haszna? Mi? Még ki sem alszik a fénye, hogy feltűnjön, hogy már nincs...

Épp ma gondoltam, hogy lassacskán eshetne. Alibit biztosítana például egy sétára. Aztán amikor kinéztem az ablakon, már hajlandóságot mutatott az időjárás, hogy tejesítse a kívánalmaim. Bár nem igazából vagyok megelégedve, annyi sem jutott, hogy  a közeledő jetit álcázza; kövér pelyheket látnék szívesen, de most erre tellett. Talán túl korai? Tavaly később jött. Akkor kitett magáért... még a képek is alulexponáltak.

Fölül egy út, élőben szebb, alul egy pad, ami  a valóságban színes

Update:
Tettem egy sétát. meglepően sokan voltak a városban 4 óra fele. Legtöbben dülöngéltek. Biztos jól szórakoztak. Én néztem a völgyhidat, hogy de jó, onnan ide látni, innen meg oda.  Az élet szép. Csak a hó essen. És térerő legyen.

Különös állat az ember. Hogy mi mindenre képes! Az agya, az tetszik a legjobban. Persze ha megnézek valakit a sétálón, nem ez az első, ami eszembe ötlik, de... ilyenkor késő este már megengedhetem magamnak. Csodás dolog az emlékezet! Tegyük csak félre az érzelmeket... megragadhat még egy illat is. Ami aztán elindít egy futószalagot, s sorra érkeznek az emlékek. Illetve az érzetek. Legutóbb, amikor ezt éreztem mi volt. Ugyan nem egy asszony illata, de.. majdnem. Jó egy éve annak, hogy utoljára ülepedett a receptoraimra. Akkor is tanultam, vizsgára, sötétben, hidegben. Talán még hó is volt. Tisztességesen akartam festeni, a megjelenéssel emelni a vizsga fényét, permeteztem hát magamra ebből a parfümből, amit most megtaláltam az egyik doboz alján (jó, ha nem pakolunk teljesen ki). Először mosolyogtam is rajta, aztán örvendtem, hogy ez még tele van, pisszentettem is. Meg mégegyet. És ahogy betöltötte a szobát, lassan visszajött minden. Mintha látnám magam. De legalább érezném. Fenn a várban, piros és zöld fotelban... indexet szorongatva. Aztán kinn az utcán, elegánsan. Nem tudok tőle szabadulni.

Így lehetne valamit véglegesen az eszünkbe vésni? Társítunk hozzá egy illatot? Megtörtént már, egy könyv és egy kenőcs aromája kapcsolódott össze, s jött elő évek múltán... így kéne tenni, a példák ezt bizonyítják. A tények makacs dolgok. Emlékezni akarok, akkor kiválasztom a megfelelő fiolát, felpattintom, hagyom szétáradni. Aztán felcímkézem, hogy tudjam. Ez a te illatod. Ez meg a tiéd. Vagy ez a naplementéé. Egy végigizgult vizsgáé, egy izgalmas könyvé. És ha 10 év múlva megcsap valahol, szembejön velem az utcán, akkor megfiatalodok. Újra ott vagyok, akkor, és abban a pillanatban. Minden, amit elveszettnek hittem, megkerül. Egy pillanatra világosság gyúl. Mint a viharban, amikor villámlik: szakadó eső, és a sötétség terpeszkedik, de egy rövid ideig kékes fényben mártózik meg minden, és ha torzan is, de látom, hogy merre induljak tovább. Így jön vissza... hogy elmúljon.

Konzervál, jobban mint egy fénykép, jobban mint a videó. Láthatom, hallhatom. De mindez nem érint meg igazán. Ha érzem is, majdnem olyan, mintha itt lenne. Pedig lehet, hogy már nincs, lehet, hogy csak egy kőbe vésett felirat valahol kinn, a temetőben. Esetleg még messzebb. Így él egy darab tovább, bennem. A tárgyak elporladhatnak. A szavak kiüresedhetnek. Egy kép semmitmondóvá válik, megfakul. De hiába, hiába tör rám akár az öregség is, egy valami mindig megmarad. És az az enyém. Itt van. Akkor is, ha nem. Csak csínján kell bánni vele. Ha túl sokszor élek vissza, azon kapom magam, hogy újra csak egy a sok közül. Semleges már, nincs meg a pillanat. Pszt.

Már mennék, de nem jött meg a busz, és a sofőr úgyse engedne fel kísérő nélkül. Szóval gyalog neki a világnak, aztán közben meg próbálok szublimálni.. meghasonulni, és egyesülni. Lefeküdni a földre, hátha elfolyok. Elszivárgok... ha magamba szúrnék valamit, csökkenne a nyomás. Kiszökne az űr. Hogy mi tartja egyensúlyban? Nem tudom elképzelni, mitől nem pukkad ki. Állok, háttal, de szembe az árral, a széllel. És üresen. Ki nem árad. Biztos a bőröm. Esetleg a lélek. Ha ezt levetkőzném, ha ezt... Emanáció. Mint a hidrogénatom... bumm. Ha rendbehozzák Svájcban a részecske ütköztetőt, bemászok, fénysebességgel csattanok. Érzem az éteri létet, a semmi simogatását. Az érzéknélkülit. Ki kell ökni az egészet a francba. Vagy ha már itt van benn egy feketelyuk, megetetem. Hátha elnyeli ezeket.. mindent. És akkor nem borús lesz a képem, hanem hirtelen színt kap, és a szám se lefele görbül, hanem - hamisan, ironiuksan, megvetően -felfele. Akinek nincs semmije, annak vesztenivalója sincs. Így megvan mindene, ami kellhet. A többi érdektelen.

Gondban voltam (ne hívj, itt nincs térerő), melyik dalokat is szeretem igazán. Nehéz választani. És együtt élni a döntéssel. De ez az egyik kedvenc ez...
Igaza van, lehet azért. Érzem:

Tisztelt Eörsi Mátyás Úr!

Ott rohadjál meg, ahol vagy! Te utolsó, okádék, szemforgató, te féreg (bocsásd meg ezeket a cirógató szavaka, önálló életre kelt a klaviatúra)! Tudom, nem őriztünk együtt disznót, hogy tegeződjünk - de egy őrült gazembertől, mint én, más nem is várható el! Mert  történelmi Magyarországról fantáziálok! Ilyenkor átfut egy rángás az arcomon, fennakad a szemem, és jön a roham! Nem habzik a szemem, nem szarok magam alá... tudod, ez olyan, mint nálatok a megélhetési rettegés nevű kór! Csak az szerzett, talán valamelyik értelmiségi összejövetelen kaptad el valakitől (vagy egy közösbe bedobott kisfiútól/kislánytól még 68 nyarán). Nálam ez születési trendellenesség! Úgy hívják.. hm... hazaszeretet? Hagyományok tisztelete? Hogy fogalmazzam meg Neked... mindaz, amit elutasítotok! Így már érthető? A Sátán, az vagyok én. Maga az ultaortodox, konzervatív neonáci! Esténként a zsinagógák közelében, meg a cigánysoron ólálkodok, áldozatra lesve: zsákba húzom a kisgyerekeket, de nem azért... pusztán gyűlöletből, hogy aztán a Dunaparton áldozhassak az elődöknek!

Közben pedig üvöltök az égre, festem az arcom piros-fehér-zöldre! És... na most kapaszkodj az elveidbe! Gondolatbűnt követek el! Nagy Magyarországra gondolok! Mert az kéjes gyönyört okoz az olyan beteg lelkeknek, mint mi. Felidézzük a történelmi időket, amikor az ország még nagy volt, és dicső. Menekülünk egy vélt képzetbe, mert ma nyoma sincs ennek: csak az olyan gusztustalan, nemzetellenes férgeknek, mint Te! De azért remélem jól alszol. És még egyszer, beszámíthatatlan vagyok, nem ura a szavaimnak: gondolkodom, szabadon.

No, ezt a fasiszta ámokfutást elnézve, úgy érzem, 4 év múlva elindulok a paralimpián a metális diszfunkcióban szenvedők között...

 Ez egy kurva jó november tizenegyedike volt! Formaldehidbe kéne helyezni! Hogy megmaradjon az utókornak, a hidek téli napokon elővehessen, aztán melegítsen! Ajándék az élettől? Nem is érdekel... jó volt felkelni, és most úgy érzem jó is lesz lefeküdni! A két pont között volt egy hullámvölgy, vagy kitérő, de ettől olyan fényesek ezek az állomások! Sütött a nap, meg az aki számít... na jó. Hol vagy Mephisto?

Tél van. Én mégsem fázom. A tekintetem belefúrom a sötétségbe... koldusként ringatózom a jégtáblámon, fekszem, mint egy holt. Elszédülve. Valami kis jelre várok. Távol, a horizonton, hátha ott jelentkezik - remélem. De nem jön fel a Nap. Már fél éve a horizont alatt jár. Öröktől való körtáncot jár:  egy távoli tangót. Most máshol ontja a melegét. Odalent. Ugyanakkor még ezen a szélességen is szokatlan, hogy ilyen sokáig marad távol. Bár tudnám, hogy merre sodor az ár... Millió ragyogó szempár kísér fentről. Farkasszemet nézünk (vajon mit néz a farkas ilyenkor - kérdezi egy hang), próbálok kiolvasni valamit belőlük. Még az is lehet, hogy szólnak! Hegyezem a fülem, már nagyon, nagyon! Hallani akarom. Vér serken, a csend borotvaként hasítja szét a dobhártyám. Lecsepeg a jégre, felszívják a hókristályok, eltűnik a mélyben. Mintha ott sem lett volna. Csak én tudok róla. Hiába, az űr vákuumán nem hatol át a hang... és a szemek is hamiskásak.

Csak nekem van olyan érzésem, mintha egy előadás részese lennék? Azok ott csöndben ülnek a nézőtéren, nem mocorognak, nem köhécselnek. Sor sorra... páholyok és karzatok számolatlanul. Egyesek látcsővel figyelnek. Kíváncsiskodnak. Mások - ők nem tudnak várni, vagy elfásultak - leszaladnak a plafonról, és eltűnnek egy ajtóban. Így lebegnek a mélység felett időtlen idők óta.

Ah, igen.. elzsibbadt a mancsom. Nehéz a fejem, a keringést.. elszorítja a vénát. Átteszem az állam a másikra... ezt meg belelógatom a vízbe. Hm. Társaságot kapok: egy fehér bálna sodródik mellettem. Kírérteties ebben a fényben. Az oldalára van fordulva. Drámai, ahogy valami fekete, olajszerű anyag szivárog a légzőnyílásából... csíkot húz maga után. Látom a vízen, merről jött. Keresztezzük sajnos az útját, a hullámok felzavarják. Talán ismertem...

Van ebben a környezetszennyezésben valami. Az öregek előre figyelmeztettek rá.. megmondták, hogy ez lesz. A bálnán kívűl tényleg nem találkoztam mással már hónapok óta. Az abszolút magány. Távolinak tűnt a baj. Majd másokkal megtörténik, úgy altattuk magunk. Kölyökmackóként kergettem még ilyen színes álmokat. Mostanra szkeptikussá lettem. Nehéz belátni, hogy a nap majd felperzsel mindent, ha itt vegetálok a csillagok alatt, a néma sötétségben. Cáfolnak a hullámok: olykor nekicsapódnak a táblám oldalának... meg a vízbe csobbanó jégdarabok is. Jól elfogyott! Tegnap még nagyobb volt! Több hellyel gazdálkodhattam. Beszűkülünk, beszürkülünk? Fogy az élettér... én se leszek fiatalabb.

...volt egyszer egy álmom. Valami kis lélekvesztőn lavíroztam.... csak képletesen, szimbólum az: nem facsónakon utazik a mi fajtánk. Ki voltam tikkadva, lógott a nyelvem. Folyt rólam a víz... patakokban gyöngyözött. És vitatkoztam a Nappal. Igen. Miért van ilyen rohadt meleg, azt kérdeztem... aztmondta nincsen is, hát ezen kaptunk össze. "Nem bírják az ilyet az idegeim! Már öreg vagyok ehhez! Hát nem volt elég?" Egyezkedni próbáltam. De a torkolatban már virágba borultak a cseresznyefák. Gyümölcsöt hoznak nemsokára... a parti szél hozta édes illat betölti az orromat. Megváltozott a világ azóta, hogy utoljára láttam. Felforrt. Nem engedett. Nem győzték meg az érveim... szorít, azzal biztatott. Menekült a felelősség alól: csak a dolgát teszi... csak a dolgát teszi. Ilyen a természete... a természete. Magamnak mondogattam ezt, aztán csak bugyogtam.. buborékokat eregettem az orrlyukaimon át: egy növekvő tócsában hevertem. Erőtlenül. Immár megint valahol a sarkvidéken... és a jégtábla egyre kisebb lett, alá, meg alá bukott a súlyom alatt az alkotmány, aztán egyszer csak elfogyott... aztán véget ért az egész lázas fantáziálás....

Amikor erre ébredtem, éreztem a cseresznyefák illatát... a fejem felett összezáródó hullámok hangját még hallani véltem... és vizes voltam. Egész nap nem száradtam meg. Az a borzongás megmaradt. Azt mondták, mindenkinek van egy ilyen álma, az utolsó jegesmedvéről. Egy közös jövendölés, vagy mi. Mert eljön majd az az idő is... így nyert értelmet.

Nem kértem sose, hogy így legyen. De most már nem tehetek semmit. Viselem a keresztet. Amit kiszabtak. Egyedül a sötétben. Tudva, hogy mi vár... elbaszott ez így. De a remény azért ott van valahol, mélyen, eletemetve a hókristályok rejtekén. Ki kell csak kaparni. Talán más nap virrad! Próbálkoztam már. Ingatag lépéseket tettem. Egyszerűbb lett volna csak átlépni a peremen. Mert mégis, mi van odalenn? Merszem nem volt. Elfáradtam kicsit... bár nem dolgoztam túl keményen. Csak mégis, olyan monoton. Ki bírja ez így?

Isten is beleunt 6 nap után... minden hiábavaló. Megpaskolom a vizet, mostantól más felé úszunk.

Ma tanultam valami újat. Örök igazság, mégse gondoltam rá eddig:

A hazugsághoz két ember kell. Egy aki mondja, és egy, aki elhiszi.

Használhatná a modern orvostudomány is... nem olyan keserű, könnyen fogyasztható. Endorfint, boldogság hormont termel. Addiktív ugyanakkor... így madzagon rángatnak majd... de mindegy.

Belépve megcsapott egy hangulat. Mintha a tél, karácsony szelleme járna az ablak alatt. Mi? Szellem? Nem illett bele a világképembe, széthúztam a függönyt: köd. Igen, ennek a szagát éreztem. Meg a hűvös levegőt. Csak egy kis hó kéne. Ropogjon a lábam alatt... az utcák pedig eltűnnek, nem lesz ki megszabja, merre menjek... a csend pedig hallhatóvá lészen.

Elhajítva

Nekem elnyerte a tetszésem! Lovagold meg! Ez lenne a szlogen... Van egy álmom immár. Vagy célom..

Egyebek mellett egy U2 szám villant az eszembe, ahogy a híreket hallgattam:

I cant believe the news today
Oh, I cant close my eyes and make it go away
How long...
How long must we sing this song?
How long? how long...

...és valóban? Ki tudja, meddig feszíthető még a húr? Talán túlzás ez az összehasonlítás. De az asszociáció nem a véletlen műve. A terror, a gyűlölet vasmarka súlytott le ismét. Az igazság vak, süket is. Valami pincében bújhatott el tán, hogy átvészelje ezt a vészkorszakot. Amikor tehetetlenül nézzük, hogy magyarok vérét ontják a történelmi Magyarország területén, egy elmart településen, csak ülök, és hebegek magamban. De talán nem is ezen kell rágódni. Már a múlton. Hanem azon, hogy mi történik ebben a pillanatban. És még mi jöhet! Ma még csak büntetlenül verik ki a magyarokat a szlovák fasiszták a stadionokból, holnap? Már az utcán lőnek? Eljutunk oda is. Kezdődött az etnikai indítatású támadásokkal (érdekes úgy magyar kisebbségről beszélni, ha tudjuk, hogy erőszakos asszimilációs törekvések, betelepítések történnek odaát..). Indíték nélkül. Valós indíték nélkül. A tudósítások szerint egyszer csak berontottak a kommandósok a magyar szektorba, viperával, gumibottal agyba-főbe vertek mindekit, akit értek (hozzátenném, csak a teljesség kedvéért: a szlovák ultrák is kaptak a pofájukba állítólag, csak rövid ideig őrjönghettek: amíg a magyarokat verték). Fejre ütöttek, hogy meg ne sántuljon, és ha már a földön volt, hát segítettek rajta , hogy ne ficánkoljon nagyon: mozdulatlanná rúgták, gumibotozták. A csont ugyan rugalmas, és erős, de itt megadta magát. Egy állkapcsot is kiemelnék, ami szilánkosra repedt, a gazdáját pedig újra kellett éleszteni: intubálás, cső a tüdőbe. Mentőhelikopterről csak térkép a táj. Addig a többiek kerítéseken másztak át, egymást taposták. Dolgozott a gőzgép. Nem szólalt még meg senki az ügyben a politikusaink közül. De ki is tenné? Miniszterelnök, külügyminiszter a helyén? Szót se érdemelnek. 8 gramm ólmot a tarkóba talán...

Elismerésem azoknak, akik sikeresen egymásnak ugrasztották az szomszédokat. Divide et impera. Kár, hogy a gyűlölet fűti a szíveket. A kalapácsok pedig csak dörögnek, szítják a tüzet.

Szerveztek egy tüntetést a szlovák nagykövetség elé, azt dupla kordonnal védik. Arra várhatunk, hogy a külhoniakért is ennyit tegyenek... pár link: mno, HírTV, ujszo.com, kuruc.info,

És egy videó is róla.

U.I.: a nagykövetség előtt már 800-an gyülekeznek. Bár ott lehetnék én is...

Érdekes módon mindig is szerettem a benzin szagát. A kutaknál letekertem az ablakot, belefúrtam az orrom a légbe, és mélyeket szippantottam a gőzéből... aztán vitte az autót, messze. Most már gyalog járok, mégis itt egy mormonkanna a kezemben. Benzin lötyög benne. Elválaszthatatlan a XX. századtól. Itt az idő, hogy tegye a dolgát. Szétlocsolom, nézem ahogy beissza a fa... lassan szűrődik át a pórusain. Azelőtt még párát lélegzett velük, puha kezek is simogatták tán. Élete virágjában aztán vasfogak martak bele, elszakították a földtől... Mára kiszáradt, mégsem feledte önmagát: mohón issza fel a hűsítő folyadékot. Végigsétálok az öreg pallókon akkor, nyikorognak még egy kicsit - szólnak hozzám - majd szívok egy utolsót, a csikkett egy tócsába pöccintem. És nézem hogyan táncolnak a fák árnyai a tűz fényében.

Az egymás mellett futó sínek meg vannak átkozva. Átszelik a tájat, hegyen, völgyön át,  le a föld gyomrába, ki a napfényre, a simogató szelek ölelésében. Erdők, mezők, rétek,lankák és tengerszemek a társaik.  Festői táj. Esőben, és hóban, egyre csak haladnak előre. Tartják az irányt, a távolságot. Nem közelednek, nem tartanak szét.  Ki van kövezve ugyanis az út. A talpfák szorításában, vaspeckekkel rögzítve csak a saját voltukból kiindulva sejtik, hogy a másik is arra kanyarog. De ezen túl már nem léphetnek: kimondatott az ítélet, lefektették, s már csak az enyészet másíthatja meg. Nem járja, recsegi egy síri hang a beakadt gramofonról. A párhuzamos sínpárok egyedül a látóhatáron túl, a végtelenben találkoznak. Az űr hidegében? Az elíziumi mezőkön? Ott? Ahol a madár sem jár. Az idők végezetéig várnak, míg eltűnnek szem elől. Akkor meg már senki nem mondja meg, mi lett velük. Szegények... Addig egyre csak kihasználják, száguldoznak mindenféle expresszek, föl, s alá robognak, roncsolják a szerkezetet;egy rövidebb, vagy hosszabb utazásra igénybe veszi mindenki a szárnyvonalat. A rideg fém eközben mindulntalan halkan feljajdul, szikrát vet, s ha a terhe már elviselhetetlen... szilánkokra hullik.  Törik.. fröcsköl a vas, van akinek a szemébe pattan, és sír. Aztán új utak épülnek, másfelé.  Beolvasztják a darabokat. A romokon pedig virág nő. A talpfák között...

Nem találok szavakat... rövid, mint az élet, de attól még... gyönyörű! Egyszerű, és mégis... a 24. másodpercben jön a lúdbőr! Nem árt készülni... 

... a távolban pedig felsikoltott egy lepke.

...a zsidók! Megintcsak.. ha nem feszítik meg Jézus Krisztust, nem váltott volna meg minket a bűneink alól! Akkor már rég elsöpört volna a tisztítótűz! Rohadékok. Most mihez lehet kezdeni ezzel a 6 milliárd emberrel? Nagy felelőtlenség volt! Tudták előre netán? Mert, ha leüljük a büntetést, utánna már tiszta lappal indulunk. Elvitte helyettünk Ő a balhét, mi ármánykodunk tovább. A világ pedig aljasul! Jól kiszámították ezt előre, a fene vinné el... lehet, hogy Jézus is benne volt. A Gonosz Isten fia, végül is! Talán az elmúlt 2000 év egy vicc felvezetője! A csattanó pedig még várat magára... mi is lehetne? Világméretű járvány? Tornádó, földrengés? Nem... ezek túlságosan hétköznapiak. Inkább olyanra kell számítani, hogy a feszületektől, oltárképektől mondjuk ólom mérgezést kapnak a hívők, és ebbe halnak bele! Azon nevetnék! A desznyóhús ára meg - miután nem lenne rá kereslet - mélyrepülésbe menne át: annyira olcsó lesz majd, hogy még a hülyéknek, és az izraelita vallásúaknak is megérné. Csak az ő génjeik nem bírnák, ezek ebbe halnának bele. Az erős akaratú moszlimok pedig az ősellenség hiányában az unalomba szürkülnek! Így megvalósulna a világbéke, az ezt hiretők pedig végre nyugodtan megvilágosodhatnak... ilyesmire kell számítani. Fekete humor.. imádom az élet poénjait.

...szarbamarkoló idők... de a szar jó! Szerves, tele minden jóval, táplálja az anyaföldet: kinő belőle mindenféle zöldség, aztán már virulnak is, lehet belőlük tépni majd a síromra!