Tegnap nem tudtam aludni. Úgyhogy, gondoltam egy nagyot. Szépen felöltöztem, és olyan 3 óra fele lementem sétálni. Esett a hó, az utcák teljesen kihaltak voltak. Nesz sehonnan se szűrődött ki, csupán a tetőkről lehulló hó zaja törte meg  acsendet. A fák csupasz ágain is megült a hó, és a zavaros neonvilágítás kellően szép hátteret kölcsönzött neki. És hogy a hókotrók sem jártak, az külön öröm volt. Az út közepén, semmitől se zavartatva lépkedhettem, hallgathattam a szűz hó ropogását a talpam alatt. És ahogy az égre tekintettem, nem láttam semmit. Se a Hold, se a csillagok útmutatását. A magam útját kellett hogy járjam. Ahogy pedig hátranéztem, a magas hóban az idáig megtett utamat láttam, hogy milyen nyomot hagytam a halott fák között. Akkor minden olyan békés, nyugodt volt. Nem is esett nehezemre a séta, az idő szinte megszűnt létezni. Céltalanul, kísértetként járhattam az utcákat. Az apró, bár most hó borította részet is ki tudtam bogozni. Máskor, rohanok. Arra figyelek, hogy odaérjek időben. Mégis, most nem éreztem, hogy bárhonnan is elkésnék, gyorsabban telt minden, tartalmasabban. Akadt aztán, aki szintén bejárta ezt az utat. A nyomába léptem, követtem, vajon merre jár. Végül hazatért, és újra nekiveselkedhettem, hogy immár iránytű nélkül járjak. Az ilyen esték különlegesek. Csöndesek, meghittek, és megihletik az embert. Szabaddá teszik. Ha akar, a gondolataiba merülhet, de ha akar, kapdoshatja a nyelvével a hópelyheket. Mára, mindez semmivé foszlott. A hó alól előbújt a város szürke, hideg betonrétege. A legtöbb helyen elkotorták a leplet, újra feléledt a civilizált világ. Kis ideig szunnyadt, mélyen eltemetve. Most, már nem tűri el, ha lassan jársz. Megbüntet. Nincsenek többé nyomok, és te sem hagyhatsz. Elveszett valami, feloldódott a  rideg, szürke betondzsungelben. A város éli a saját életét. De nincs messze az erdő, a mező, ott még van remény. Hóval belepett bokrok, fák. Úttalan utak. Szép évszak a tél.