Az egymás mellett futó sínek meg vannak átkozva. Átszelik a tájat, hegyen, völgyön át,  le a föld gyomrába, ki a napfényre, a simogató szelek ölelésében. Erdők, mezők, rétek,lankák és tengerszemek a társaik.  Festői táj. Esőben, és hóban, egyre csak haladnak előre. Tartják az irányt, a távolságot. Nem közelednek, nem tartanak szét.  Ki van kövezve ugyanis az út. A talpfák szorításában, vaspeckekkel rögzítve csak a saját voltukból kiindulva sejtik, hogy a másik is arra kanyarog. De ezen túl már nem léphetnek: kimondatott az ítélet, lefektették, s már csak az enyészet másíthatja meg. Nem járja, recsegi egy síri hang a beakadt gramofonról. A párhuzamos sínpárok egyedül a látóhatáron túl, a végtelenben találkoznak. Az űr hidegében? Az elíziumi mezőkön? Ott? Ahol a madár sem jár. Az idők végezetéig várnak, míg eltűnnek szem elől. Akkor meg már senki nem mondja meg, mi lett velük. Szegények... Addig egyre csak kihasználják, száguldoznak mindenféle expresszek, föl, s alá robognak, roncsolják a szerkezetet;egy rövidebb, vagy hosszabb utazásra igénybe veszi mindenki a szárnyvonalat. A rideg fém eközben mindulntalan halkan feljajdul, szikrát vet, s ha a terhe már elviselhetetlen... szilánkokra hullik.  Törik.. fröcsköl a vas, van akinek a szemébe pattan, és sír. Aztán új utak épülnek, másfelé.  Beolvasztják a darabokat. A romokon pedig virág nő. A talpfák között...