Tél van. Én mégsem fázom. A tekintetem belefúrom a sötétségbe... koldusként ringatózom a jégtáblámon, fekszem, mint egy holt. Elszédülve. Valami kis jelre várok. Távol, a horizonton, hátha ott jelentkezik - remélem. De nem jön fel a Nap. Már fél éve a horizont alatt jár. Öröktől való körtáncot jár:  egy távoli tangót. Most máshol ontja a melegét. Odalent. Ugyanakkor még ezen a szélességen is szokatlan, hogy ilyen sokáig marad távol. Bár tudnám, hogy merre sodor az ár... Millió ragyogó szempár kísér fentről. Farkasszemet nézünk (vajon mit néz a farkas ilyenkor - kérdezi egy hang), próbálok kiolvasni valamit belőlük. Még az is lehet, hogy szólnak! Hegyezem a fülem, már nagyon, nagyon! Hallani akarom. Vér serken, a csend borotvaként hasítja szét a dobhártyám. Lecsepeg a jégre, felszívják a hókristályok, eltűnik a mélyben. Mintha ott sem lett volna. Csak én tudok róla. Hiába, az űr vákuumán nem hatol át a hang... és a szemek is hamiskásak.

Csak nekem van olyan érzésem, mintha egy előadás részese lennék? Azok ott csöndben ülnek a nézőtéren, nem mocorognak, nem köhécselnek. Sor sorra... páholyok és karzatok számolatlanul. Egyesek látcsővel figyelnek. Kíváncsiskodnak. Mások - ők nem tudnak várni, vagy elfásultak - leszaladnak a plafonról, és eltűnnek egy ajtóban. Így lebegnek a mélység felett időtlen idők óta.

Ah, igen.. elzsibbadt a mancsom. Nehéz a fejem, a keringést.. elszorítja a vénát. Átteszem az állam a másikra... ezt meg belelógatom a vízbe. Hm. Társaságot kapok: egy fehér bálna sodródik mellettem. Kírérteties ebben a fényben. Az oldalára van fordulva. Drámai, ahogy valami fekete, olajszerű anyag szivárog a légzőnyílásából... csíkot húz maga után. Látom a vízen, merről jött. Keresztezzük sajnos az útját, a hullámok felzavarják. Talán ismertem...

Van ebben a környezetszennyezésben valami. Az öregek előre figyelmeztettek rá.. megmondták, hogy ez lesz. A bálnán kívűl tényleg nem találkoztam mással már hónapok óta. Az abszolút magány. Távolinak tűnt a baj. Majd másokkal megtörténik, úgy altattuk magunk. Kölyökmackóként kergettem még ilyen színes álmokat. Mostanra szkeptikussá lettem. Nehéz belátni, hogy a nap majd felperzsel mindent, ha itt vegetálok a csillagok alatt, a néma sötétségben. Cáfolnak a hullámok: olykor nekicsapódnak a táblám oldalának... meg a vízbe csobbanó jégdarabok is. Jól elfogyott! Tegnap még nagyobb volt! Több hellyel gazdálkodhattam. Beszűkülünk, beszürkülünk? Fogy az élettér... én se leszek fiatalabb.

...volt egyszer egy álmom. Valami kis lélekvesztőn lavíroztam.... csak képletesen, szimbólum az: nem facsónakon utazik a mi fajtánk. Ki voltam tikkadva, lógott a nyelvem. Folyt rólam a víz... patakokban gyöngyözött. És vitatkoztam a Nappal. Igen. Miért van ilyen rohadt meleg, azt kérdeztem... aztmondta nincsen is, hát ezen kaptunk össze. "Nem bírják az ilyet az idegeim! Már öreg vagyok ehhez! Hát nem volt elég?" Egyezkedni próbáltam. De a torkolatban már virágba borultak a cseresznyefák. Gyümölcsöt hoznak nemsokára... a parti szél hozta édes illat betölti az orromat. Megváltozott a világ azóta, hogy utoljára láttam. Felforrt. Nem engedett. Nem győzték meg az érveim... szorít, azzal biztatott. Menekült a felelősség alól: csak a dolgát teszi... csak a dolgát teszi. Ilyen a természete... a természete. Magamnak mondogattam ezt, aztán csak bugyogtam.. buborékokat eregettem az orrlyukaimon át: egy növekvő tócsában hevertem. Erőtlenül. Immár megint valahol a sarkvidéken... és a jégtábla egyre kisebb lett, alá, meg alá bukott a súlyom alatt az alkotmány, aztán egyszer csak elfogyott... aztán véget ért az egész lázas fantáziálás....

Amikor erre ébredtem, éreztem a cseresznyefák illatát... a fejem felett összezáródó hullámok hangját még hallani véltem... és vizes voltam. Egész nap nem száradtam meg. Az a borzongás megmaradt. Azt mondták, mindenkinek van egy ilyen álma, az utolsó jegesmedvéről. Egy közös jövendölés, vagy mi. Mert eljön majd az az idő is... így nyert értelmet.

Nem kértem sose, hogy így legyen. De most már nem tehetek semmit. Viselem a keresztet. Amit kiszabtak. Egyedül a sötétben. Tudva, hogy mi vár... elbaszott ez így. De a remény azért ott van valahol, mélyen, eletemetve a hókristályok rejtekén. Ki kell csak kaparni. Talán más nap virrad! Próbálkoztam már. Ingatag lépéseket tettem. Egyszerűbb lett volna csak átlépni a peremen. Mert mégis, mi van odalenn? Merszem nem volt. Elfáradtam kicsit... bár nem dolgoztam túl keményen. Csak mégis, olyan monoton. Ki bírja ez így?

Isten is beleunt 6 nap után... minden hiábavaló. Megpaskolom a vizet, mostantól más felé úszunk.