Már mennék, de nem jött meg a busz, és a sofőr úgyse engedne fel kísérő nélkül. Szóval gyalog neki a világnak, aztán közben meg próbálok szublimálni.. meghasonulni, és egyesülni. Lefeküdni a földre, hátha elfolyok. Elszivárgok... ha magamba szúrnék valamit, csökkenne a nyomás. Kiszökne az űr. Hogy mi tartja egyensúlyban? Nem tudom elképzelni, mitől nem pukkad ki. Állok, háttal, de szembe az árral, a széllel. És üresen. Ki nem árad. Biztos a bőröm. Esetleg a lélek. Ha ezt levetkőzném, ha ezt... Emanáció. Mint a hidrogénatom... bumm. Ha rendbehozzák Svájcban a részecske ütköztetőt, bemászok, fénysebességgel csattanok. Érzem az éteri létet, a semmi simogatását. Az érzéknélkülit. Ki kell ökni az egészet a francba. Vagy ha már itt van benn egy feketelyuk, megetetem. Hátha elnyeli ezeket.. mindent. És akkor nem borús lesz a képem, hanem hirtelen színt kap, és a szám se lefele görbül, hanem - hamisan, ironiuksan, megvetően -felfele. Akinek nincs semmije, annak vesztenivalója sincs. Így megvan mindene, ami kellhet. A többi érdektelen.