Érdekes módon mindig is szerettem a benzin szagát. A kutaknál letekertem az ablakot, belefúrtam az orrom a légbe, és mélyeket szippantottam a gőzéből... aztán vitte az autót, messze. Most már gyalog járok, mégis itt egy mormonkanna a kezemben. Benzin lötyög benne. Elválaszthatatlan a XX. századtól. Itt az idő, hogy tegye a dolgát. Szétlocsolom, nézem ahogy beissza a fa... lassan szűrődik át a pórusain. Azelőtt még párát lélegzett velük, puha kezek is simogatták tán. Élete virágjában aztán vasfogak martak bele, elszakították a földtől... Mára kiszáradt, mégsem feledte önmagát: mohón issza fel a hűsítő folyadékot. Végigsétálok az öreg pallókon akkor, nyikorognak még egy kicsit - szólnak hozzám - majd szívok egy utolsót, a csikkett egy tócsába pöccintem. És nézem hogyan táncolnak a fák árnyai a tűz fényében.