Nem tanultam ki a szakmát. Korábban kellett volna kezdeni. Most aztán remegek, ügyetlen, suta kézmozdulatok. Nem születtem varrónőnek. És a szavak összehorgolásához, a kötőtűn kívűl még művészi hajlam is kell. Látom a szép mintákat mások darabjain.. színesek, egyediek. Ez valahonnan belülről szüremkedik ki. Mint amikor a nap átsüt a falevelek között. Vagy a ködös éjszakában a csupasz ágak között a gázláng. Kár hogy nem gázzal világítanak. A réseken pedig, mint a szem, vagy a torok ugyan úgy utat talál. Esetleg egy belső csatornán a kezekhez vezeti ezt a hajtóanyagot... nedvet. De lehet, hogy légemű. Mindenesetre a lélek termeli. Az hiányzik. A gyufák ilyenek... egyesek maguktól lángra kapnak. Érjenek csak egy felülethez. Elég egy kis súrlódás, és szikra. Talán még az sem szükséges. A biztonsági társaiknak kell egy kis motiváció. Egy lökés. Adódhatnak problémák. A fejekben esetleg: túl sok a víz. Hiába a környezet, hiába a sok lehetőség... és fordítva is. Ha nincs min begyulladni... de a legelkeserítőbb a foszfor nélküli fapálca helyzete. Hiába akar, csak elkoptatja magát a sok próbálkozásban. Ez egy ilyen meddő küzdelem. Akkor van esélye talán, ha valaki nagylelkűen kisegíti. De ez már nem is az ő lángja. Csak egy... pótlék. Így csonkán vegetálnak. Táplálék nélkül. Talán ha lejut a lét legalsóbb bugyrába, vesz egy mély lélegzetet, kirántja a dugót, majd az örvényen eltűnik. Visszalép a létrán.De ha nem tölti be a szerepét, a rendeltetését, akkor mi végre van a világon? Haszna? Mi? Még ki sem alszik a fénye, hogy feltűnjön, hogy már nincs...