Különös állat az ember. Hogy mi mindenre képes! Az agya, az tetszik a legjobban. Persze ha megnézek valakit a sétálón, nem ez az első, ami eszembe ötlik, de... ilyenkor késő este már megengedhetem magamnak. Csodás dolog az emlékezet! Tegyük csak félre az érzelmeket... megragadhat még egy illat is. Ami aztán elindít egy futószalagot, s sorra érkeznek az emlékek. Illetve az érzetek. Legutóbb, amikor ezt éreztem mi volt. Ugyan nem egy asszony illata, de.. majdnem. Jó egy éve annak, hogy utoljára ülepedett a receptoraimra. Akkor is tanultam, vizsgára, sötétben, hidegben. Talán még hó is volt. Tisztességesen akartam festeni, a megjelenéssel emelni a vizsga fényét, permeteztem hát magamra ebből a parfümből, amit most megtaláltam az egyik doboz alján (jó, ha nem pakolunk teljesen ki). Először mosolyogtam is rajta, aztán örvendtem, hogy ez még tele van, pisszentettem is. Meg mégegyet. És ahogy betöltötte a szobát, lassan visszajött minden. Mintha látnám magam. De legalább érezném. Fenn a várban, piros és zöld fotelban... indexet szorongatva. Aztán kinn az utcán, elegánsan. Nem tudok tőle szabadulni.

Így lehetne valamit véglegesen az eszünkbe vésni? Társítunk hozzá egy illatot? Megtörtént már, egy könyv és egy kenőcs aromája kapcsolódott össze, s jött elő évek múltán... így kéne tenni, a példák ezt bizonyítják. A tények makacs dolgok. Emlékezni akarok, akkor kiválasztom a megfelelő fiolát, felpattintom, hagyom szétáradni. Aztán felcímkézem, hogy tudjam. Ez a te illatod. Ez meg a tiéd. Vagy ez a naplementéé. Egy végigizgult vizsgáé, egy izgalmas könyvé. És ha 10 év múlva megcsap valahol, szembejön velem az utcán, akkor megfiatalodok. Újra ott vagyok, akkor, és abban a pillanatban. Minden, amit elveszettnek hittem, megkerül. Egy pillanatra világosság gyúl. Mint a viharban, amikor villámlik: szakadó eső, és a sötétség terpeszkedik, de egy rövid ideig kékes fényben mártózik meg minden, és ha torzan is, de látom, hogy merre induljak tovább. Így jön vissza... hogy elmúljon.

Konzervál, jobban mint egy fénykép, jobban mint a videó. Láthatom, hallhatom. De mindez nem érint meg igazán. Ha érzem is, majdnem olyan, mintha itt lenne. Pedig lehet, hogy már nincs, lehet, hogy csak egy kőbe vésett felirat valahol kinn, a temetőben. Esetleg még messzebb. Így él egy darab tovább, bennem. A tárgyak elporladhatnak. A szavak kiüresedhetnek. Egy kép semmitmondóvá válik, megfakul. De hiába, hiába tör rám akár az öregség is, egy valami mindig megmarad. És az az enyém. Itt van. Akkor is, ha nem. Csak csínján kell bánni vele. Ha túl sokszor élek vissza, azon kapom magam, hogy újra csak egy a sok közül. Semleges már, nincs meg a pillanat. Pszt.