..színfolt. A fosmintás tapétán világít szinte. Más úgyse nagyon ragad már meg.

na mi volt tegnap? nami? az ívet, adtuk..feel, good, aztán le! jojóznak még most is a szemeim! töltsek, töltsek? töltök még: jó,jó! amikor be akartam lépni a szobába, elfelejtettem a jelszót, még a nevem is, hátsó kaput kellett használni, meghekkelni az ablakot, kulcs híjján. buli. annak nevezhető. vadulásnak hívható. és csak fokozódott a helyzet, hevült, már izzott a levegő, állott is. üvöltettem a zenét! anyád.. bőgettem a motort!... anyád...  mindenféle szakadt kurvákat hoztam fel!... anyád? ...ehhez mit szólt? "e, kergesd már el az őrületet, már a tető fokára hág! a partvis ott a macska mellett a sutban!" oda szoktam dobni ötleteimet! kikerestem, tele lett a padlás is, a kutya megette és hányt, nem hittem, de a sok szegény véglegény boldugására a háztetőre szállott páva, a színes farkú képzet megvárt. felgyújtottam, a végét, odavágtam parazsat szórt szét, az ereszre ment, okádta a füstöt üvöltve, székely himnuszt énekelve, a többit a szél kapta fel, idő előtt jött a hajnal, a szomszéd szalmabáláját, a korongját pörkölte meg, amikor kinéztek, látták, hogy világos van és elfutott

Kinéztem az ablakon, eszembe jutott egy középiskolás lány...
Évfolyamtársunk volt.
Évfolyamtársam... de csak három évig.
Bárki megkaphatta.
Egy este? akár több ember is....
Úgy hívták, villám-lik.

A minap a pályaudvaron jártam, figyeltem az embereket. Felfigyeltem két tagra...

Sertéstenyésztők lehettek. Várták a buszt, arról beszélgettek, hogy bajban az ipar. Kétségbe ejtő a helyzetük. A húst is alig veszik át, nyomott áron legfeljebb, támogatásnak nyomát se látják. Kellett nekünk az EU kérdéskört feszegették... úgy tűnt, nincsenek vele megelégedve. Az csak a jéghegy csúcsa, hogy a takarmányt nem tudják megvásárolni. Az állatokat is nyomorúságos körülmények között tartják, a sok szabályozásnak nem tudnak anyagilag megfelelni, valahonnan el kell venni. És a sok manipulált, teljesítmény orientált táp következtében (minél nagyobb legyen, minél gyorsabban, aki lemarad...) a hús savanyú, nincs meg a természetes íze.

A hangulatukra is kihat, nem mozognak annyit, egész nap fekszenek, már ha nincsenek rácsok közé szorítva. A disznók okos állatok, megviseli a lelküket, akár depresszióssá is válhatnak. Egyikük mesélte, hogy az  egyik hízója bánatában fel is kötötte magát, de még időben levágták...

Még borzong, libabőrzik a karom, az illatok az orromban... a telihold barnít. A madarak pedig valami lassú dallamot dúdolnak. Átkozom a fákat, mert rügyeznek. A sárga, a fehér virágot, mert csak én látom. Magamat fogom kézen.

Egy hajnalon a dagály rakta le a nedves homokba. Keletről sodródott oda. S ahogy a nap a horizont felé emelkedett, a levegő lassan felmelegedett, kinyílt a kagyló. Kilépett belőle egy lány, tenger szülötte... maga mögött hagyta a vizet, a nyomait, várta, hogy megszáradjon, elhevert. Aztán emberek jöttek, és nézték őt. A fekete haját, ahogy fésüli... Uszadékfákat hordtak össze, egy nagy máglyát raktak. A szél levitte a munka zaját egészen hozzá. Elindult feléjük. Nem tudta min dolgoznak, nem kik ők, s nem tudta miért szorítják a mohó karok. És mire a nap Ciprus fölé ért, egy hosszú, gyászosan szürke füstcsík lebegett úszott ki a tengerre...

A parázs estére sem húnyt ki, a lágy szellő még felszította a tüzet, az pedig magához csalta a hiányt szenvedőket, miként a lepkét is, aki kivált a homályból, és ellobbant, mikor megtébolyodva belérepült... a csillagok meg csak nézték a megpörkölődött szárnyakat, pislákoltak, és közben arra gondoltak, vajon ki a hibás, az égető tűz, vagy az ostoba lepke. Ha nappal nem lennének vakok, egyszer talán rájönnének. Addig a tüzek utat mutatnak a hajósoknak...

Eső nélküli elázás. Vajon ez kell a felismeréshez? Irracionális, egy fokozattal beljebb, s van mire fogni! Amit amúgy is:

Kékes fényben ragyogó vénák, meg artériák. Ez jelenti, hogy rám esteledett, körül ölel az éj, s más nem maradt, csak a betű. Nézem őket, fejteném, hogy a végződés, a két kar érinthetné a hozzá rendeltet.... de nem. Ezt súgja az ész. Próbáltam eltékozolni... alkoholban fürdetni. Nem akartam hallgatni rá. De mégis: kettőspont, magyarázat. Másnak magyarázat, a pillanatnyi megélés. Egy hét után ilyetén összeomlás. Mint aki degeszre zabálja magát. Mint a csillagok, akik nem bírnak betelni. Addig persze ragyognak.

Gyakoriak az ikrek, többes számban is említhetőek. De a lufi is kipukkad... paf, se még ha lett volna is, akkor sincs többé. Bár hasonlítható lenne egy űrsiklóhoz. Mely a felbocsátás után kiég. Olyan kapitánnyal, ki tudja hová megy. Tudtam, engedtem, hogy vigyenek, látni akartam a Földet messziről is. Elragadó, egyszer, kétszer... sokoszor nem elég. Most is... jól esett volna. Tán csak azért, hogy gyönyörködjek.

Beszéltem befogott üstökösről, aki eddig nem járt arra... őszinte részvételére a naprendszernek (bye). A vonzási tényezőnek. Csíkot húznak, ahogy a jég megolvad. Egyesek kettőset is. És megtörténik, hogy belézuhannak ám a csillagba, csak nem most... mert tovarepülés, párszor megkerülés történt, végül elhagyás. Egy-egy darab azért maradt, a bolygók benépesítésére - lehetőség a hibák újbóli elkövetésére. Ezek pedig hiányoznak.

Írva vagyon, hogy az élet csak egy álom... nálam a festmény még mindig elfogadottabb. Erről már szóltam is. Csak most kristályosodott ki, miképp is készül. Hogyan lehet ennyire képtelen, groteszk a világ. El sem hiszem... de lenyűgöző! Az, hogy hóvihar tombol a mai napon, az a legutolsó a hierarchiában. A többiről szót sem érdemes vesztegeni! Csak egy színes paca. A többi, ugrás után, ki is áll mindezek mögött. Kattintani kell, és nézni.

...úgy kell. Sőt, előszeretettel betűbe. Még azt is leírjuk, hogy így mennyivel könnyebb. S a nyomtatott, az csak a legutolsó fokozata a lélekben zajló viharnak. Épp csak mozgásba hozza a színes forgót a szele. Hogy lerázza a harmatot. De azért kell, azért, hogy elolvassa más is, receptoroknak szól, az értelemnek, kulcsok... aprók. Kinyissanak csapokat, s a vizükben nyakig merüljön az én, amit kiengednek. És most az izzadságtól sós? Mástól? A víz... és csepegnek, bele a kádba a szavak, megmérgeznek egyből, de ha nem ezen a rövid úton, hát később, akkor a szájat lepi el, nem is szól, megszokás úgyis, kiáll az orr... ha nem fújnak bele újra életet, nincs a felpuffadáson túl élet

.

Méghogy egy lepke álma a világ... egy ópiumus szürrealista festi. Az országot is, azért ilyen abszurd, ki sem lehetne találni jobbat. De nem szabad leragadni. A csend elég közhelyes, de a hallgatáson kívűl pár percig nem lehet mást tenni:

Miközben próbálok fogalmazni, újra régi fonalat fűzni a kötőtűkbe, és a butaság nyomatékát kielemenzi, valami ágyba kerget... egy kép mégis többet mond [tíz a harmadikon] szónál! Lávoljuk a kentakii bulájokat, azt javaslom!

Inkább a metaforákban hiszek, mint a jelekben. Mesterségesek azok, mi alkottuk. Mégis... mintha felfedeztem volna egy új szervet magamban. Pedig ennek semmi köze sincs ahhoz. Valahol mélyen az agyban, a tekervények útvesztőjében... egy kémiai folyamat beindul. Nukleinsavak és fehérjék. Megmártóznak az ősóceánban, és kidolgozzák a jövőképet. Ilyen távolból is meghatároznak. Vitorla nélkül, törött árboccal sodródtam a sima óceánon, aztán kiemelkedtem a habokból, repült a hajó, végig a Tejúton, oda szándékoztam eljutni, ahová még a fény se. De a gravitáció törvénye... a gravitáció, a vonzás törvénye megakadályoz ebben. Élet itt, hordozom magamban, élet ott.. egymásnak esnek az égitestek. Valamikor. A saját égitestemről nézem a másikat. A rókák megszelidítve, a démonok alszanak, a tulipánok is békésen hajtanak, bár eddig csak a kopár éjszaka ragyogott rájuk. De mégse a virágok illatát érzem. A másik bolygóét hozza ide a csillagközi szél... felébredek, a keresőm ráállítom... felülök a hullámvasútra, itt hagyták a régiek, fel és le... talán, amikor fenn vagyok a csúcson, átszakítom az eget. És átesek... a horizont ragyog!

Ebbe más is bele halt már. Kicsit új, kicsit más, meglepő, és szokatlan. A kómából ébredés.

Le van zárva a 8-as főút! Úgy tűnik, a világ kezd kifordulni a sarkaiból: másfél kilóméter hosszan felrepedt a Föld, belehullot egy bádogbodé, és a szomszéd tehene is. A szakadék mellett menten elolvadt a hó, kénes gőzök csaptak fel, kitelepítették a környéket. Szerencsére Várpalota felől fúj a szél, ez kedvez az ottani katasztrófa túristáknak, kibontják a vitorlát, nézik a mélységet, ahogy fölötte köröznek: tátong, de egészen élő. Bűnös, hazug, magukról megfeledkezett emberek élik világuk. Föl se néznek, pedig az ég boltozata nem minden nap reped végig, még testvérek között se. A tűzoltóság, és a katasztrófavédelem dolgozik a probléma megoldásán, helikopterek hordják a földet meg a követ a környező hegyekből, buldózerek temetik az árkot. Nem jött el az idő, jobb ha nem is tudunk róla. Ezek a tektonikus mozgások mintha felgyorsulnának az utóbbi időben... el kell hagyni a bolygót? Babilon már lángol!

Érzékenység. Túlérzékenység? Mintha meglegyintett, megérintett volna valami, a karmait belém vájta, lehántotta a zsírszövetet, annyira… eddig csak a világ hullott szét, jéghegyek szakadtak le a valóságról.. de most, most valami hideg futkározik a gerincemen. Egyre beljebb, egyre mélyebbre kerülök, és egy halmot hordanak fölém, a gyökerek meg lehúznak… aztán nem szabadulhatok. Eddig kívül álltam. Bármikor továbbléphettem volna, úgy érzem. Ki is. Mit nekem ez a zordon világ. Most pedig, most minden képlékennyé válik. Nézem a kezeim, és nem érzem magaménak őket. A fejem, a hátam, a hús, a csont, a velő benne, és a vénákban a vér.. mind mintha csak egy lepelként ölelnének körbe. Érzem őket, de úgy, akár a csíkos pulóverem. Mintha el tudná az egészet fújni szellő, elverni egy tavaszi zápor.. táplálná a földet, harmat is képződne, én meg kiülnék a cseppekben a fűszálakra. Még azt is jobban elhinném, mint ezt, ami most történik. Beszélek emberekkel, élek velük, kavicsokat szedek a gatyám redőiből, amikor hazaérek és.. felkel, lemegy a nap. Újra, újra, március már itt az ablakpárkányon, könyököl. Pánik lehet. Pszichózis, hogy csak becsukom a szemem, abban a reményben, hogy eddig aludtam, álmodtam, és most egy napfényes, mondjuk júniusi napon kelek fel? Vagy augusztusban, a nyugágyban?

Hinni akartam az újrakezdésben. Szimpatikus volt a reinkarnáció. Új élet? Igen. Helyette itt a szombat, mindjár vasárnap, és hétfő. Undorító, ocsmány ciklus. Háborog tőle a gyomrom. Unom, végtelenül. Kivel történik ez, ha nem velem? És ha igen, hogyan tegyem... okos kérdés. Bátorság kell. És szárnyak, hogy felülemelkedhessek. Fel, a Napig! Addig meg, amíg tapasztom össze a tollakat, megcsúsznak a jégen, a belső fagy kipárolgásán. Még a napsugár is. Tovasiklás, borulás. Az első jégtörőig... az első ólombotos bárkáig.

Miközben azt emésztettem magamban, hogy az egyetlen papagáj, ami a víz alatt eszik, az egy hal, és  a poratkáim zizegését hallgatám vala, árnyjátékozom a kanapé oldalán. Milyen jó is ez a délutáni napsütés! Mögöttem, ez, meg a múlt, de azzal nem tudok szembenézni, tudvalevő árt a szemnek. Így jutottam el a drapp kanapé alakjaitól magamhoz, egy másik árnyhoz, aki jól mutat a fényben, sötétben viszont magára marad, szorong, nincs ki rángassa. Ez a szabad akarat..

Következetes vagyok, a leszbikusokat ugyanúgy elítélem, mint a nagyítóval hangyát pirító kisgyereket! Felháborodásomnak adok hát hangot ebben a szent pillanatban: hogy merik, merészelik, miféle beteg lélek visz rá embereket, hogy dögös, nagymellű, hosszú lábú, túlfűtött némberekkel tömjön tele egy amúgy szórakoztató családi filmet, amelyben két jóbarát elmegy kirándulni a Százholdas Pagonyba, közelebbről megismerni egymást, bogarászni, meg lepkét kergetni, elheveredni a tábortűz mellett, szárított napraforgó magot rágni, mogyorózni... mindenesetre jól megadják a vámpír kurváknak ami jár, ennek nagyon is örülök. Én is elbánnék velük a magam módján. Vérszívók... testiség, a hús, meg a bűn... és mindezt a világ végéig!

Tegnap kaptam egy SMS-t. Már ez is ritkaságszágba megy. Meg voltam győződve, hogy amit hallok, az az új, talán az éjszaka felépült Veszprém-Cseljabinszk vasútvonal kísérleti járata. A masiniszta meg régi ismerős... még az előző életemben, a restiben sokat verekedtem a bakterokkal, részeg kallerokkal. Az irodistákat könnyen lenyomtam, egy feles, és már feküdtek, a melósok esetén nem egyszer előkerült a váltószabályzó vas is. Aztán persze egymás kebelére borultunk, megrugdostunk pár hajléktalant, vagy molesztáltuk a vonatról érkező vidéki (falusi) lányokat. Mindig volt nálam ingyen jegy, amit én ugyan ingyen kaptam... azok voltak a szép idők! Én határoztam meg legtöbbször az ellenértékét, bele is mentek. Még ha nem is volt már jegy.

 Szóval dudálás. Kürtölés. Mi lenne, ha megjelennék ma a Maricában, valakik meg akarnak ismerni. Az ajánlat kihagyhatatlan, azt írták. Nem is a szci. egyháztól jöttek. És ami meggyőzött, hogy minden fogyasztást fizetnek. A vodka-red bullt is. Reggelire...

 Egy underground csoport tagjai voltak. Próbáltak nagyon underground módra viselkedni, ki is szúrtam őket elsőre. A kedvenc helyemen ültek. Hallottak rólam, olvastak is, tök jó, tetszett a stílusom. Meg voltam illetődve, nem is tudtam van olyan, meg olyan jól eldugtam, elástam magam, mégis... miért nem csatlakozok. Meséltek magukról. Persze újat nem mondtak, ismertem a munkásságuk. Megtisztelő, de még mennyire! Egy fővárosi csapat érdeklődik a vidéki suttyó iránt? Pont egy ilyen alak kell nekik? Az kellett! Fel kéne mennem, megismerni a többieket, mondtam. Három ember, ugyan szimpatikus, de ki tudja, milyen a társaság. Befogadó, befogadó. És változatos. Sokszínű. Szó szerint, meg átvitt értelemben is. És sokrétű, de ez nem egy mezőgazdász intellektusnak címzett vicc. Érdekesnek tűnt. Bele egyeztem, hogy felnézek. Van nekik műtermük, galéria, ha úgy tetszik, kiállítási lehetőség... már ha van kedvem. Srácok, mondtam, nem gondoltam arra, hogy bármi jó is történhet még velem ebben az életben. Pláne most! Ölbe pottyant lehetőség, ahol kiélhetem magam, abba vágok, amit nem szégyellek. Kibonthatom a szárnyaim, nem kell a hétköznapi valóságba beleszürkülnöm. Alternatívát kínáltak, és megragadtam. Így lettem aztán Metro ellenőr.

Az állat is ember! Küldeném mindenkinek, aki megérdemli: az emberiség...

Think for one fuckin' second!

Az érzelem számomra is fontos dolog, érzem például, ha éhes vagyok. Nekik aztán nem kell külön magyaráznom!

 Tanulság: MNK

Minden rendőr, a nyomozóktól az utolsó forgalomirányítóig a nagy Ügyre várakozik, ami egyből tábornoki rangig repíti (vagy főkapitányi bársonyszékbe), de bizony van, amibe még Piszkos Harry, meg Charles Bronson bicskája is beletörne... Vágási Feriről nem is beszélve.

Miután tegnap ellopták a tárcámat, kénytelen voltam befáradni a kaptárba, a szokásos köröket lefutni, ne éljenek vissza velem (ebből amúgy is elég már). Egész kedvesek voltak, beszélgettünk egy jót, még arra is volt idejük, hogy - ha csak elméleti síkon - megkeressük. Az egyikük "estin" tanult pszichológiát, az anyja biztatta, hogy valami komoly szakmát is sajátítson már el. Ő távjóslást végez, nagy hát a nyomás a gyereken (egy 29 éves göndör, barna kislány). Azt próbálta elhitetni hát, hogy regressziós hipnózishoz is ért, mondjuk engem már elvarázsolt rég.  Tehát egy virágos mezőn álltam, mire ötöt számolt, és erőltettem az agyam, emlékezz, emlékezz.

Minden bajom ott kezdődött, hogy megteremtettem az Eget és a Földet mondtam.. ez vicces volt, mert mosolygással törlesztettek (megjegyzendő, Veszprém az egyik legbiztonságosabb város, lásd Veszprémi 7, persze hogy kurvára ráérnek). Szóval elindultam otthonról, ragyogott az arcom, visszaverte a Nap is, ha tavasz lenne, méhek is dongottak volna. Sebezhetetlennek éreztem magam, ahogy zsebre tett kézzel nézegettem balra-jobbra. Ki sem vettem onnan, majd végig ott utaztak. Csak akkor, ha megszellőztettem őket, lágy szellő az ujjak közöt... Illetve a buszon. És akkor jött a flashback! Mint a Helyszínelőkben... már emlékeztem rá! Felébredtem, kiugrottam a székből, a fejemhez kaptam, amennyi drámai hatást megkövetelt a helyzet, azt mind megadtam neki!

Akkor volt utoljára nálam a tárcám, amikor a buszon utaztam - így kiáltottam! Egy cigány rajkó meg egy kipás fickó között álltam - így folytattam. Na, itt ért véget a történet, becsukódott a mesekönyv. Megnyugtattak, nem kerül meg sosem, veszett fejszenyél. Ez még a profik tudását is meghaladja.. azóta foglalkoztat, melyik lehetett. Feltetem a kérdést egy okos számítógépnek is (Multivac 2000), de az ösztöneim azt súgják, csak nagysokára lesz valami eredménye.

Ha nem itt élnék, már megfulladtam volna az unalomba: rendjén mennének az állami beruházások, időre készülnének el az autópályák, és valós áron, a kultúrális kulturális főváros nem makett lenne, az igazi nem kutyaszar lerakat, és bazzmeg a kibaszott munkának lenne tisztelete...

Legyen valami emlék az utókornak, ha 2250-ben felépül a négyes metró, és elkezdik tervezni az ötöst, ne csodálkozzanak. Egyiptomban is gyorsabban ment. De talán Demszky a saját sírkamráját építi? Feszített esztendők, emberöltő, katasztrófák kísérik de a fáraó aztán nyugton pihenhet.

-Tesipólód van?
-Anya, még mindig nincs lábam!
-Akkor csoki sincs..

***

-Te, sí pólód van?
-Nincs, de a Decathlonban láttam háromezerért...
-És ezt indulás előtt fél órával mondod.
 

***

Te, sípolód van?
Mi?
Síp. Van?
Jah, naná. Mindig nálam!
Nincs egy feleslegbe? Az enyémet elhagytam még 15-én a Teve utcában...
Nagy fasz vagy te! Itt egy, de vigyázzál rá, ez a Cucué, csak múltkor elejtette futás közben. Meg is cipőzték...
Jóvan, kösz. Nem lehet elég óvatos az ember. Az enyém ősszel lett volna két éves. A Baló kocsijának a kasznijából volt a fémje!
Nem melegítűnk be?
Hát, én csak skálázni szoktam. Dó-ré-mí-fá-szó-lá-tí-dó, dö-göl-ne meg az ö-sszes zsi-dó...
Eredeti, eredeti... kitől tanultad?
Anyám zenél. Klezmert. Most épp Mekkában turnézik. Aztmondja jó, csak baszogatják sokat...
Biztos mert nő...
Ki? Anyám?
Öltözzünk inkább. Sapkád azért van?
Persze. Jól áll? Nézd már meg... mindig becsúszik itt a redőbe...
Cucu?
Hát!
Te köcsög, hát meg sem ismerlek maszk nélkül!

Kortárs, amatőr dráma! Zseniális színészi alakítás, szárnyaló dialógusok! Hétköznapi problémák, mély érzelmek, közérthető formában! Mindez a jövő értelmiségének az előadásában! Találós kérdés madárinfluenzás kacsacombért: melyik nem buzi?

Elsőként Peti és a rongy élet: Kétségbeesés

Már régóta nem panaszkodom, látva mások problémáit, de Petiét elnézve azt gondolom síri csend üli majd meg a tájat... a becsületes fiú pedig még a bányában is dolgozott, mákteán élt, meg pálinkás kenyéren....

 Nagy kujon ez a Peti... úgy látszik meggyógyult, van neki csaja

..szegény lány. Hívhatna mondjuk, vigasztalnám... lehet, hogy Peti még mindig a másik csapatban játszik.

Folytatása következik