Eső nélküli elázás. Vajon ez kell a felismeréshez? Irracionális, egy fokozattal beljebb, s van mire fogni! Amit amúgy is:

Kékes fényben ragyogó vénák, meg artériák. Ez jelenti, hogy rám esteledett, körül ölel az éj, s más nem maradt, csak a betű. Nézem őket, fejteném, hogy a végződés, a két kar érinthetné a hozzá rendeltet.... de nem. Ezt súgja az ész. Próbáltam eltékozolni... alkoholban fürdetni. Nem akartam hallgatni rá. De mégis: kettőspont, magyarázat. Másnak magyarázat, a pillanatnyi megélés. Egy hét után ilyetén összeomlás. Mint aki degeszre zabálja magát. Mint a csillagok, akik nem bírnak betelni. Addig persze ragyognak.

Gyakoriak az ikrek, többes számban is említhetőek. De a lufi is kipukkad... paf, se még ha lett volna is, akkor sincs többé. Bár hasonlítható lenne egy űrsiklóhoz. Mely a felbocsátás után kiég. Olyan kapitánnyal, ki tudja hová megy. Tudtam, engedtem, hogy vigyenek, látni akartam a Földet messziről is. Elragadó, egyszer, kétszer... sokoszor nem elég. Most is... jól esett volna. Tán csak azért, hogy gyönyörködjek.

Beszéltem befogott üstökösről, aki eddig nem járt arra... őszinte részvételére a naprendszernek (bye). A vonzási tényezőnek. Csíkot húznak, ahogy a jég megolvad. Egyesek kettőset is. És megtörténik, hogy belézuhannak ám a csillagba, csak nem most... mert tovarepülés, párszor megkerülés történt, végül elhagyás. Egy-egy darab azért maradt, a bolygók benépesítésére - lehetőség a hibák újbóli elkövetésére. Ezek pedig hiányoznak.