Nincsen más, csak a csend van.... úgy esett, hogy valóság leírására használt szavak elkoptak, elporladtak.  Értelmüket vesztették. A világ túlságosan groteszk, álomszerű. Hazug és ámító. Amiből úgy tűnik, nincs ébredés. Ameddig nem lehet megnevezni, rámutatni a dolgok tényleges voltára (az esszenciájukat birtokba venni, a nevüket tudván bizton uralkodni), azt súgja egy belső hang, hogy jobb ha hallgatok. Amit elgondolok, nem tudom szóvá tenni. Megteremteni... Hazugság lenne. Egy újabb tégla, amire ez a világ épült. Lassan úgy érzem, minden elveszik. A hit, a remények, a szavak. Mintha egy utcán mennék lefelé, metsző szélben, esőben. Az alján pedig összegyűlt a víz. De ami benne tükröződik, az sokkal valószerűbb, mint amit a két szemem amúgy látni vél. Nem tudom, miben higyjek. Kételkedem. Ugyanakkor épp e kétkedés determinál  egy életre: mindez nem egy érzékcsalódás, a rideg valóság. Szeretném érteni, de nem megy. Marad hát a csend. Kiköltözök egy szobába, távol mindentől. Messziről érthetőbb.