Jövék haza, csend volt, és éjszaka. Komor kedv, komor idő. De azért másra nem vetítem ki, nincsenek személyiség zavaraim, csak neurózisok. Vagy ki tudja. Lényeg, hogy ahogy a lábam elé bámultam, látám vala, hogy egy szegény cserebogár a hátán brékel, kapálódzik, próbál lábra állni, de mindezt hiába. Talán megszédült a lámpa fényében, és nagyot zuhant alá a sötétségbe. Elképzeltem, mi várhat, rá, ha továbbra is így hagyom. Kiszárad, megsül a napon. Esetleg madarak, verebek, vagy galambok lakmároznak a belsőségeiből. Nem hagyhattam ott. Beavatkoztam a természetbe, az ember ilyen. A hasára (nem, nem a hátára!!) állítottam, had menjen tovább, és meneküljön az elemektől. Aztán agyontapostam, hisz az élet nem habostorta.