Bár tegnap még szépeket mondtam róla, de mára a szakítás közeli állapotba sodortak az események. Miért ne lehetne megkoronázni egy sikeres napot? Egy sör mellett (kate, há', és így tovább), amíg marad vér az alkoholszintben. Persze ez most sem jött össze, nyílvánvalóan más terveket szőttek a Moirák. Azt, hogy valamikor az este folyamán veszítsem el a kedvenc karkötőmet. Jelentem, megtörtént! Volt, nincs! Amire eddig direkt figyeltem, mindig csekkoltam, meghúztam a zsinórzatot... menthetetlen. A jó büdös, kurva életbe... kellett nekem kibaszott kabátot venni. Miért nem tettem egyszerűen le, miért nem mentem vissza, hogy ledobjam otthon? Meleg volt, de lusta voltam. Meg tartogatni is. Tessék. Ez az eredmény. Jézus, Jézus, nem leszünk jóba. Próbálok túllépni rajta, akkor sem omlottam össze, amikor hazaértem (ja igen, unalmas volt az Expresszóban -soha többé, most már tényleg. Ez a hely rossz ómen, ahányszor odamegyek, valami baj történik velem vala). Szóval míg a többiek szórakoztak (de azért megkerestek telefonon, hogy hova tűntem, ez jó), én baktattam haza, majd a kabátom ledobva szembesülem, hogy a bal kezemen az óra még megvan, a jobbról viszont hiányzik egy színes, piros és zöld, némi sárgával színezett karkötő. A bőrrel együtt tök faszán néztek ki, annak a madzagját be tudtam tűrni alá, nem lógott mindenfelé.. na most ez van. Keep on szmájling?

U.I.: Elvesztettem kaaar~kö-tőmet/
       Szidott anyám érte/
       Aaannaak aki me~gtalálja,
       Satöbbi... találja meg, aztán meglátjuk.