Érzékenység. Túlérzékenység? Mintha meglegyintett, megérintett volna valami, a karmait belém vájta, lehántotta a zsírszövetet, annyira… eddig csak a világ hullott szét, jéghegyek szakadtak le a valóságról.. de most, most valami hideg futkározik a gerincemen. Egyre beljebb, egyre mélyebbre kerülök, és egy halmot hordanak fölém, a gyökerek meg lehúznak… aztán nem szabadulhatok. Eddig kívül álltam. Bármikor továbbléphettem volna, úgy érzem. Ki is. Mit nekem ez a zordon világ. Most pedig, most minden képlékennyé válik. Nézem a kezeim, és nem érzem magaménak őket. A fejem, a hátam, a hús, a csont, a velő benne, és a vénákban a vér.. mind mintha csak egy lepelként ölelnének körbe. Érzem őket, de úgy, akár a csíkos pulóverem. Mintha el tudná az egészet fújni szellő, elverni egy tavaszi zápor.. táplálná a földet, harmat is képződne, én meg kiülnék a cseppekben a fűszálakra. Még azt is jobban elhinném, mint ezt, ami most történik. Beszélek emberekkel, élek velük, kavicsokat szedek a gatyám redőiből, amikor hazaérek és.. felkel, lemegy a nap. Újra, újra, március már itt az ablakpárkányon, könyököl. Pánik lehet. Pszichózis, hogy csak becsukom a szemem, abban a reményben, hogy eddig aludtam, álmodtam, és most egy napfényes, mondjuk júniusi napon kelek fel? Vagy augusztusban, a nyugágyban?

Hinni akartam az újrakezdésben. Szimpatikus volt a reinkarnáció. Új élet? Igen. Helyette itt a szombat, mindjár vasárnap, és hétfő. Undorító, ocsmány ciklus. Háborog tőle a gyomrom. Unom, végtelenül. Kivel történik ez, ha nem velem? És ha igen, hogyan tegyem... okos kérdés. Bátorság kell. És szárnyak, hogy felülemelkedhessek. Fel, a Napig! Addig meg, amíg tapasztom össze a tollakat, megcsúsznak a jégen, a belső fagy kipárolgásán. Még a napsugár is. Tovasiklás, borulás. Az első jégtörőig... az első ólombotos bárkáig.