Az agyunk-, a társadalom-, de a fizikai törvények urlata - optimisták szerint legjobb - világ bizony szűknek bizonyul. De a korlátok nem véletlenül születtek meg, anélkül aláesnénk a teknős páncéljáról, az éterben pedig nincs élet. Senki sem jött vissza, hogy meséljen! Lehetetlen, le kell szögezni. De milyen szerencse, a lakásfelújításból itt maradt egy pajszer (leánykori nevén feszítővas), azzal nekieshetek.. felfeszítem, leszek olyan infantilis és képtelen. És, voila. Mik ki nem derülnek?

Kőbe vésett törvény, hogy a Nap keleten kel. Szorgalmasak voltak a Japánok, kiérdemelték ezt a szolgáltatást, nem kell irigyelni. Nyugaton meg alászáll, fényképezik is sokat, hisz a napnyugta lehet akár az utolsó is, és akkor már bánhatják. Meg giccsesen szép, meleg posztereket lehet belőle készíteni.

Ez folyik évezredek óta, a Biblia szerint 5 millenium, szerintem inkább milliárd éve. Dios mio, ahogy a spanyolajkúak mondanák. Milyen monoton. De ami a kőbe van vésve, azt maximum a jégkorszak, a szél, vagy a bretagne-i hullámok sodorhatják el. Az eget, ami köztudottan Ré, Illés, és tsai tüzes szekereinek versenypályája meg jobb, ha nem is bolygatjuk, onnan leszedni még egy Mig 29-est is kockázatos. De nem lehetetlen, csak viselni kell a szankciót, ami egy irtózatos seggberúgás, meg a társadalmi embargót, vagyis, hogy szarnak a pofira, és nem állnak szóba a delikvenssel (én agyonlövetést javasoltam, de már nem adnak a humanisták szavára)...

Nagy volt hát a sértődöttségem, 10 csapás ki se fejezné, hisz nincs olyan sáskaraj (Sás-karaj? Exkluzív vegetáriánus mesterfogás a fáraók földjéről),  vagy elsőszülött halálozás, amitől jobban érezné magát háborgó lelkem. Ezért dacból elhatároztam, hogy bebizonyítom az embereknek, hogy nem mind arany ami fénylik, és a dakota közmondásaikkal csak a felszínt maszatolják...azt is mocskos, hideg vízzel. Az én Karcheres-Vanishes sugaram utat vág a bevésett kőbe, még Hamurabi oszlopai is kifordulnak a helyükből! Nagy Lajos, a Törvényhozó ezentúl meg úgy forog majd a sírjában, hogy egy tucat generátort meg tudna hajtani!

Impossible is Nothing! Nyelvóra kezdőknek: a lehetelen nem létezik. A nyugati nap megemelkedik a horizonton, dicsőségesen menetel felfelé, és szórja alá a mennyei sugarait! Utánna kell járni kicsit... megelégedhetnénk azzal, amit Gaia ád, természetanyus bölcs, és gondoskodó, de talán túl konzervatív egy pezsgő elmének. És, az olyan gondolatok, amik szűznemzéssel, csak úgy beleülnek a tudatomba, aztán pallaszian kipattannak, tartogathatnak némi meglepetést az evolúciójuk során! Nem engedhetem, hogy zsákutcában, egy kuka mellett végezzék, zsíros, összegubancolódott hajjal. Megszakadna a szívem... meg mentálisan is belerokkannék. És járhatnék az önkormányzathoz segélyért.

Logikusan kibontható hát a csomag, hogy nem elégszöm mög. És nem alkuszom! Ollé... a hajó már vár! Kis fantázia kell, nem olyan problémás az ügy, mint egy kockával hetest dobni... az árnyék, ami ránk borul, és felkúszik a tudatunkba, megragadva az elfolytottabb félelmeinket, torz képzeteket festve a falra, ami által lefolyik a mennyezet, ránk olvad, végül bezár egy burokba, amiből ugyan kitekinthetünk, de mozogni aligha tudunk, hát.. nem létezik. Oh, Lord! Mit is hordok össze? Nem feltétlen kell engedni a törvényszerűségeknek. Nem determinált semmi sem, boldogság hazajöhetsz! De nem várlak meg, eléd indulok! Így működik a dolog, így kel fel nyugaton a Nap, az én napom!

A többieké az csak átsuhan a tájon, nyomában a sötétség. Ez egy régi, és nagyon szomorú szerelmes történet. A fény a sötétre vágyik, a sötét a fényre, de elválasztották őket az idők kezdetén, és azóta vágyódnak egymás ölelésére. Ami mindannyiuk teljes megsemmisülését okozná, de a dologból születne valami új, és más. Édes együttlét, soha többé holnap!

A romantikázásba azonban bele lehet unni. Tovább kell lépnie az embernek, a leszakított virág lassanként veszít a szépségéből, és idővel csak megcsúfolja hajdani tündöklését. Így összecsomagoltam, és döntöttem. Nem ítélem el ezt az életmódot, ami szükséges az élethez, az megvan. Bár nem egy homokos tengerpart, pálmafákkal, lányokkal, és a kísértésbe vivő kígyóval. Szódával elmegy, azt mondják a megrögzött piások. Ebben a világban azonban a nem az nem, a nem szabad tényleg nem szabad, a lehetetlen pedig (lekopogott) képtelenség. Úgy írható le, hogy keleten kel a napjuk.

Nehéz újra felvenni a fonalat, elgurul, és összegubancolódik. A végek megtöredeznek, és nem lesz a szövés olyan egyenletes, mint régen volt.. még akkor se lett volna egyszerű pontot rakni a mondat végére. És csak raktam a téglákat, raktam... a tető meg csak nem került rá, most meg csodálkozom, ha beázik, mert netán kifelejtek valamit.. de amit elkezdtem, azt illik lekerekíteni. Az egyenlőtlenséget feloldani, bizonyítani.

Eszembe ötlött hát, mi lenne, ha magam járnék a dolgok végére.  Nem várom meg az újabb éjszakát. Áldatlan állapot. Teljes gőzzel nyugatnak. Ha elég gyors vagyok... lehetséges. Érzem. Szemben, a horizonton eleinte csak egy halovány derengés tűnne fel. Aztán egy kísérteties csíkocska, felfelé törne, és a hírnökök serege után végül fölbukkanna - dobpergés - a nap is! A nyugati! Utolérném. Talán még delelne is felettem. És lemenne keleten. Megváltozna az ősi törvény, ami abszolút igazságnak tűnt, megcáfolható eshetőség. Szóval a mese tanulsága:

1.) Még az étkezés kedvéért sem szabad abbahagyni az írást, mert elszáll az ihlet

2.) Várni lehet, de akkor csak nihil van. És átfagyott, mirelit csirke. Nem sültgalamb...

3.) Ki kell lépni... mert az élet szép. Nem vár. És a végén nem lehet a jegy árát visszakérni, ha nem tetszik a film.