Fény gyúlt. Eleddig hánykolódtam a tengeren, megtépve, cél és szél nélkül, irányt (té)vesztvén. Noha voltak kikötők, egy se nekem való. Nem is tudtam, hogy hova tartok igazából. Lemondtam hát arról, hogy én irányítsam a dolgokat. Már majdnem beletörődtem, hogy kísérteni fogom a vizeket időtlen időkig, de aztán úgy sodortak a hullámok, hogy megpillantottam a horizonton egy világítótornyot... Magához csalt, és ott megleltem a Választ a Kérdések Kérdésére. 11,186 km/s.

A Talányok ősapját fejtvén meg boldognak kéne éreznem magam... De keserű ízű a szám, mert tartok tőle, hogy sohasem érem ezt el.  Legalábbis idő előtt nem. Kicsit félek is, az az igazság. A Szökési sebesség nem azért van, hogy akármilyen Földi halandó ezzel kísérletezzen. Meg kell érni rá. Megmerítkezni az Ősállapotban... az egy jutalom. Pedig már repülnék, hajt a kíváncsiság. Össze is csomagoltam. Szép képeket küldenek odaátról, a Sixtusi kápolna mennyezetére ki is függesztettek párat, és a NASA weboldalán is megcsodálható! Majd egy éjjelen -olyanon, mint a mai- felkerekedek, kinyitom az ablakot... aztán egy kacagó szél elsuhan a város felett.