Oldozz fel Atyám, mert vétkeztem.. vásárolnék némi amnesztiát! Azaz, dehogy. Nem holmi pap fülébe kell sugdosni (confessio auricularis) a bűneim! Vehetek anélkül is méltóképp az Úr vacsorájából egy szeletet. De ha protestáns, református lennék (hivatalosan én a reformátusok Istenében hiszek, ő tökösebb), akkor közvetlen, ima formájában is feltárhatnám a lelkem sötétjét. Bár, a sorsom eleve elrendelt, és feltételezem, hogy a hitetlenségem zsoldja az örök kárhozat lesz - vagyis Krisztus értem nem halt meg (és még sok másért sem). Sajnos ebben nem tudok teljes meggyőződéssel hinni, így a pszichológusom lehetne a gyóntatóm. Mivel nem írták fel dili dokit közgyógyra, szegénynek nélkülöznie kell a sikamlós, megbotránkoztató részletet! Jobban is járok, hisz a pszichológusok meg a pszichiáterek mind a világ vesztét akarják - tehát konkurens erőként csapódnak le: akkor sem hagyom őket nyerni, ha mind megdöglötök. Én akarok romlást hozni. Csoda, hogy annyian utálják őket? Meg a zsidókat is... ha pl. közkórházat építenének, meg AIDS-es gyerekeket gyógyítanának, biztos nem haragudna rájuk senki, hacsak nem a közkórház építő és AIDS-es gyereket gyógyító underground mozgalom (KKÉAGYGYUM). Így alakul ki aztán az a felületes elképzelés, hogy a zsidókat a vallásuk, vagy a fajtájuk miatt utálják. Pedig nem, az igazság a szabadpiacos kapitalizmusban és a versenyben rejlik: monopolt hirdettek a világ tönkretételére. Ez szúrja a többiek (a másodikok, harmadikok, száztizenkettedikek, hatszázhatvanhatodikok) szemét. Hogy ne csak róluk beszéljünk (nem akarok felesleges reklámot adni a vetélytársaknak), megemlítem a megélhetési bűnözőket, a színes fémtolvajokat, a gagyi cipőt, meg ócó-póló gyártókat is.. satöbbi. Ők fizettek a legtöbbet, a blogíró pedig az anyjával  (és apjával, meg az öccsével) él, és busszal jár, ezen pedig változtatni akar.

Szóval kinek mondjam el? Dal helyett írásban... ehhez sem értek jobban, mint a gépeléshez, de van gyakorlatom. Pedig általában el tudom hitetni magamról, hogy értek dolgokhoz. Nos, ez az én titkom, ebben rejlik a tehetségem. Expert vagyok a.. megjátszásban? Vagy csak jól adom el magam.

Arra jutottam hát, hogy folytatom a hagyományokat, és a Sztahanov-mozgalmi kötelezettségeimnek is eleget teszek az új bejegyzéssel: cél a 25 post a hó végére.

Mendegélek a pályaudvar felé -miután majdnem felfordult a gyomrom a hulladéktömörítő bűzétől (hiába, 40 fok, zűd paradicsom, liliom, liliom, a szag még mindig tart)- és a várónál látok egy öreg nénit, amint egy táblának támaszkodva piheg. Minden bizonnyal a meleg ártott meg neki, és rosszul érezte magát. Mellette parkolt a kerekes kocsija (az utánfutó jellegű, ami szériatartozék bizonyos modelleknél. Felismerhető a csattogásáról, aminek speciális háttérhangulatot adnak az elnyűhetetlen kínai lábbelik csosszanásai). Az is lehet, hogy asztmás volt. De nem kérdeztem meg. Megnéztem magamnak, kicsit meg is álltam, hogy megkérdezzem: Jól érzi magát?

De nem tettem. Jöttek szembe az emberek, és ők még észre se vették. Mindazonáltal én is cinkossá váltam a közönnyel, mivel továbbmentem. És közben csak azon járt az eszem, nem-e felejtettem el valamit. Vajon jól tettem? A szavaim ellenére, az biztos. Mert tépem a szám arról, hogy nem nézünk egymás szemébe, meg elfordulunk, és még én is eképp cselekszem. Amikor felszálltam a buszra (addig nézegettem a sürgő-forgó áradatot), és kifordultunk a váróterem mellett, már nem volt ott. A sorsunk, az életutak összekapcsolódhattak volna. Hisz egy kis változás, egy szárnycsapás kell csak. Talán magányos volt, család nélkül, egyedül tengeti napjait. Senki nem törődik vele. Azzal pedig, hogy érdeklődtem volna a hogyléte felől, felvidíthattam volna egy napját. Nem úgy feküdt volna le aludni, miután megfőzi a kis rezsóján az olcsón vásárolt csirkefarhátját, nem úgy fordult volna a málló fal felé, hogy senkinek sem volt hozzá egy jó szava. Apró dolgok éltetnek minket... talán, talán csak arra várt, hogy megkérdezzem. Bár nem tartom magam olyan nagyra, hogy életeket befolyásoljak, de a csepp nélkül szegényebb lenne a tenger (by Mother Theresa).

Nem tudom, hol lehetsz most, remélem jobban lettél, és folytattad az utad. Bár Te még így is hatottál rám, aminek még haszna is lehet - később odafordulok a nélkülöző felebarátomhoz. Orvosolandó a bűntudatom (bűntudat.. tudatosul a bűn?) Azt hiszem, ennek köze van az ember... küldetéséhez a földön. Hogy hasson a másikra. Ha sétálunk az út szélén a ködben, és mögöttünk jön egy autó, minden bizonnyal ránkvillant. Dudál. De azért kikerül, és úgy folytatja tovább az útját. Mi módosítottuk a pályáját. Fizikailag is, de képletesen is: otthon majd elmeséli, hogy valami hülye az út szélén csálingózott, alig tudta kikerülni. A családi asztal meghitt hangulatát még nem kavarja fel a mi kis interakciónk, egy későbbi történetbe még beleszövődhetnek, áthagyományozódhatunk. És minden így kezdődik. A szög miatt az ország is elveszett...