Az élet egy nagy mókamester, szeretem a humorát. Fekete, de én nem vagyok fajgyűlölő. Morbid, mint a több kukában egy kisgyerek (az egy kukában több gyerek meg morálisan ingoványos, ugyanakkor nagyon pedofil). Megmutatja magát, lépten nyomon, és nem átall a válladra szarni, vagy az arcodba csapni az igazságot. Ha van hozzá szemünk, észre is vesszük. Ha elég paranoiásak vagyunk, következtetéseket vonunk le belőle, tényként állítjuk be, és elkezdjük hinteni a hamis igét. A hamis prófétákat pedig megégetik. Az igazakat is, csak őket a sárban meg mocsokban kell keresni, a hamisak országokat vezetnek...

Őrölnek a malmok, gördülnek a kövek. Így van ez Kis hazánkban is. Illik szidni, mert az ma sikk, és szokás védeni, mert ma az tabu. Mégis, ha  produkálja magát, tökéletesen adja elő, miért ne tapsoljam vissza? És miért ne örökítsem át.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy lepett meg engem a Magyar Jelen a minap. Szakadt volt, a haja zsíros és csapzott. Egy tolókocsi vitte, a fantomlábát a szél fútta. Por lepte, kosz fürdette. Ahogy kissé ingatagon, szemét lesütve közlekedett a pályáján, csöngetett, mint a villamos: hurákolt, minden bizonnyal a föld kipárolgott mocska ingerelte a bagótól már kiszikkadt tüdejét, majd ízesett szellentett, melyet a falak egészen öblösre torzítottak, így még akkor is felhívta volna magára a figyelmet, ha nem csodálom Őt. Őseink egy gyönyörű asszonynak ábrázolták az országot, amit például az orosz medve, vagy a kétfejű osztrák sas fenyeget. Mostan a címerállat a Pannon pumából lakmározó Hun hiéna lenne, és a legfőbb szimbólum pedig egy ilyen szürreális jelenség: Dús hajába tép a szél, kék szemében ott a szenvedély, foltos, sokszín ruhája oly sokszor elszakadt,
álma adja az álmokat. Ő az, kicsit mi is: elhanyagolt, elfeledett, testileg hibás, de gusztustalan. Isten hozott...