A remény halvány sugara csillant meg a Ferencváros szurkolói számára, akik már beleveszni tűntek a ködbe, a feledés homályába. Kopár, pengeéles sziklákkal szabdalt elvadult tájon vezetett idáig az útja a csapatnak. De most úgy tűnik, kibonthatja a csapat a szárnyait, és mint a börtönéből szabadult sas, felemelkedhet, és szerte zavarhatja a felhőket, amik manapság a futball pályák felett gyülekeznek.

Az első stációkat már kijárta, végigkorbácsolták, megalázták számtalanszor: Makó-Ferencváros 2-2, Ferencváros-Orosháza 2-2, Szolnok-Ferencváros 2-1. És még nem értünk a Koponyák hegyére. Talán meg se szakadna az MLSZ székház, nem menekülnének a farizeusok, ha a következőkben végleg kilehelné a lelkét Magyarország egyik kedvenc csapata. Hanem. Never give up, szól az ősi angolszász mondás! Ha (és itt egy másik vallási átalkötés) a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez: megbízható források szerint az FTC a jövő szezont már a román másodosztályban kezdi, így hagyva hátra a bilincseit, valamint hogy méltó ellenfeleket leküzdve jusson fel a csúcsra.

Gyengét legyőzni ugyanis nem dicsőség. Ha erősebb az ellenfél, akkor szép a küzdelem, és a glória így megérdemelt jutalom. Az eddig követett filozófia végül értelmet nyer: miért is nem születtek eredmények, miért nem hajlandóak küzdeni a játékosok. Az ellenfeleik a gyengébbek, ezért morális kötelességüknek tartják, hogy azokat felemeljék: egy erős csapat legyőzése számukra a megváltás, a megvilágosodás útján való újabb lépés.

A csapat táján már hetek óta terjengenek pletykák, de eddig senki nem állt a nyílvánosság elé. Egyes vélemények szerint a kiszivárogtatott információk Csank János, júliusig távozó vezetőedző nevéhez fűződnek, akit látni véltek egy aradi kávéházban tárgyalni Mircea Sanduval, a Román Labdarúgó Szövetség jelenlegi vezetőjével. A  mérvadó sportulromanesc.ro hírügynökség véleménye szerint nem elképzelhetetlen, hogy a Ferencváros a 2008/2009-es szezont már a Division 2-ben induljon. Ugyan ez nagy kiugrást jelenthetne a Fradinak, mégis, mindez bizonytalan helyzetbe került az edzőcserével: az angol Bobby Davison nem tette le a garast egyik lehetőség mellett sem. Feltételezhető, hogy az visszalépést megkerülendő tálalt ki valaki a Békés megyei napilapnak.

Hivatalosan ugyan senki nem erősítette meg (a játékosok között nyílt titokként kezelt) értesülésünket, ugyanakkor az öltözők folyosóin megállított román focisták nyilatkozataiból kitűnik, hogy általában pozitívan fogadnák a magyar csapatot. A jelenleg kényszerpihenőjét töltő Murasul Deva például örömmel idézte fel azokat az időket, amikor még suhancként a magyar falvakban oldalkocsis motorral kergették az öreg székelyeket, s elmondása szerint: "ha a legújabb generáció is úgy tud futni, akkor nagyon össze kell szednünk magunkat".

Sőt, a szurkolói megnyilvánulások azt sejtetik, hogy tárt karokkal várják az itthon meghurcolt csapatot. Együttérzésüket fejezték ki, és biztosítottak róla, hogy az egyik legnevesebb, hatalmas tradícióval rendelkező klubot  úgy kezelik majd, mintha a sajátjuk lenne. A nemzeti elkötelezédüsökről híres ultrákkal pedig  szívélyesen elbeszélgetnének, és  együtt kívánnak megoldást találni a történelmi nehézségekre, a meccs után, egy kávé mellett (A La Carte).

Amit a politikának, a több évtizedes diplomáciai tárgyalásoknak nem sikerült elérni, az kívánatosabb, mint a gyűlölködés,  az etnikai villongás. Kisebb szerencsével, feljutás talán megvalósul a sport által. Az indulatok levezetése egy ilyen nemes vetélkedés során esetén büszkén léphetnek majd játékosaink (akikre egy második válogatottként is tekinthetünk ebben az esetben) a Stadionul Ghencea gyepére, és ezzel elmondhatjuk, hogy bevettük Bukarestet, régi vágyunk teljesül, magyar zászlók és indulók töltik majd be a város ódon falait, mely keserűen nyögi az évtizedes panaszok, sóhajok áradatát vissza.

Románia, jövünk!