Miért van az, hogy amint kinyitjuk a szemünk, megvakulunk? Rácsodálkozunk erre a látható világra, és az olyan megkapó, hogy sokkot kapunk, és elveszítjük a látásunk? Az ámulattól, hogy mennyi szépség rejlik, bújik meg körülöttünk: ó, nem, ezek apró patakocskák barlangok mélyén, eldugva a sűrű, sötét erdőben... nem ezek teszik. Messziről látható bálványok, mely köré - mint az éjszaka könnyelmű teremtményei- odagyűlünk, mániákusan tapadunk a fényre, a villódzó jelekre, utasításokra, elkábulunk, a földre zuhanunk, és amellett, hogy az indák körbefonnak, odalesz a szemünk világa. Aztán ezt a masszív tömeget királyok vezetik, a Félszeműek....

Nagylelkűek, adagolják hol intravénásan, hol szájon át a táplálékot. Lényeg, hogy tele legyen a pofánk. Úgy nem szólunk túl sokat, meg senki sem értené. Már avégből sem, hisz süketek vagyunk a zajtól, amit zenének neveznek.... meditatív, de agybomlasztó. Békés, áldott vegetatív állapot!

Ha netán feltűnne egy látó, akkor pedig a kommunikációs nehézségek pecsételik meg a sorsát: azok törnek felette pálcát, akik soha nem látták azt, amit ő. Nem is kíváncsiak rá, kényelmetlen lenne elhagyni az anyaméhet, igazából megszületni, és aztán látva a valóságot, újból felsírni..