El sem hiszem, hogy az elmúlt 2 napban nem linkeskedtem, hanem a vigyázó szemeimet az egyetemre, meg az indexemre vetettem, és végre elkezdtem komolyan tanulni. A legőszintébb akkor vagyok, ha bevallom, hogy unalmamban vágtam bele. Elképzelhető lenne, hogy hiányzik az egyetem (ezt ki mondatja vajon velem? A Sátán? A tollaskígyó?), és nem tudok mit kezdeni magammal, a lelkiismeretem viszont nem hagyja, hogy lógassam a lábam a 20 akárhány fokos Balatonba (megj.: lófaszt nem, lusta vagyok lemenni almádiig...). Bár az Echo TV-n a meteorológus mihály még mindig a Vörös-tengert ajánlja, én meg manipulálható tömeg vagyok.

Ha már pedig megterítettem, lányos zavarban felszolgálom az odakozmált szójavirslit (Tescoban 300 HUF-ért kapható 30 ízes virsli, yeah). Szerencsére a penész leégett róla, és a füstös íze elveszi a keserűségét.. mint a sör egyes napokon. Visszaküldenek, menjek le inkább valami mirelitért. Közben persze beborul az ég, a közért előtt szobrozok, mert épp egészségügyi break van, amikor a szél az arcomba csap egy szakadt papirost, valami szamizdatnak tűnik, ahogy a kezembe veszem: számos farzsebet és táskát megjárt már, padok alatt dugdoshatták. Hát ha ez így van, akkor a gondolatai minden bizonnyal magvasak ahhoz, hogy egy 3 gyermekes anya is elolvassa. A szerző neve már elmosódott...

Mértani testeket látok rajta, így tanították az iskolában -ami nem is volt régen, alig 3 éve ért véget- szóval emlékszem. Négyzet alapú hasáb! Ez olyan merev, jut el a tudatomig, közben kikerüli az impulzus a tegnapi verésben megsérült idegpályákat. Legyen inkább kocka. Ez van felfirkantva, talán tussal... ahogy látom, többen is rajzoltak hozzá kockákat, piros, meg kék tinta virít, ha elkenődve is, de felismerhető módon. Fel vagyok csigázva, rágyújtani is elfelejtek... majd persze sajnálom a dolgot, nem tudom ellenőrizni, hogy lopnak-e a cigimből öcsémék. Anya megmondta, hogy figyeljek rájuk. Felelőtlen fruska vagyok még mindig, majd csodálkozok, ha olyan balesetek történnek, mint a 16. születésnapomon...

Annyira furcsa ez az egész, valami delejez ehhez a fecnihez.. nem gyűröm össze, nem hajítom ki az első kukába. Még a táskámba sem kívánkozik be. Automatikusan megindulok egy pad felé. Mint egy robot, mint egy fogyasztói társadalom. Zavarosak a szavak benne, mintha hiányozna egy része. Nem nagy betűvel kezdődik, csak folytatólagosan. Hirtelen fehér fény tölti be a látószögem. Égeti a szaruhártyám, el is takarom az arcom. És amikor újra kinyitom, ott látom magam egy asztalnál. Lámpa, és mellette görnyed egy alak. Pont árnyékban van az arca, a fény furcsa játéka, vagy csak érzéki csalódás, hogy a falon a tollak miatt egy szürreális erdőt vélek felfedezni. És furcsa szavakat kezdek használni.. nem tapasztalt érzések, el nem kezdett gondolatok. Azt érzem, gondolom, amit Ő, hasít belém a felismerés... a tér hirtelen megnyúlik, a plafon elveszik a messzeségben, a falak beszorítanak, teljes lesz a sötétség. Szédülök, a nemlét mélységébe zuhanok. Kapaszkodók sehol. Bár érzem a talajt a lábaim alatt, mégis kóválygok. Ahogy nekitámaszkodom a sötétségnek, éles fájdalom hasít a homlokomba. Megállít egy fal. Megtántorodok, hátrafelé térek ki, a kezeim a levegőt kaszálják, a tarkóm nagyot koppan a földön. Felállok, immár a másik irányba indulok. Az orromat verem bele valami keménybe, megpróbálom kitapogatni, merre tovább, de ismét ütköző pályára állok, és a felszakadt szemöldökömből elkezd szivárogni, majd folyni a vérem. Letörlöm, majd négykézlábra ereszkedem, hogy lehiggadjak kicsit. Van-e még olyan irány, amit nem próbáltam. Kétségkívűl igen, így elindulok arra, de csak az arcom zúzom le a nagy igyekezetben. Sós ízű, túlságosan is ismerős folyadék tölti be a szám.

Már teljesen kétségbe vagyok esve, mint egy őrült, olyan vehemenciával rohanok. Nem érdekel, ki és mi kerül velem szembe. Össze-vissza zúzom magam, a kezem, a térdem véraláfutásos. És ezt nem otthonról hoztam. Végül elfáradok. Úgy érzem, ennyit tehetek. Többre nem vagyok képes. Egy sarokba rogyok le. Kinyújtóztatom a fáradt tagjaim. A bal kezem ujjai nem törtek el... végigsimítom a rideg anyagot. Tartogat számomra valamit, hason csúszva követem az ívét. Egy kanyar, forduló. Újabb, és újabb. Aztán hirtelen kitapintok valamit. Mintha egy láb lenne. Mintha az én lábam lenne. Mintha a bokám fogdosnám. A valóságtól messze rugaszkodtam... felkacagok, a had verje vissza börtönöm szigorú fala. Értelmet nyer hát a kocka. Mindenhonnan zárt. Hiába állok lábra, újra és újra, felülről is korlátos.

Ez lenne az élet? Meggyőző. Aztán a kósza gondolatot cáfolják egyől az események. Vékony ablak nyílik a falon, és egy fénypászma kúszik fel a falon. Milyen jó is volt eddig a sötét, ez most bántja a szemem. De aztán a kíváncsiság legyőz, és minden erőmet összeszedve odabotorkálok. Kitekintek.

A látványtól hátrébb tántorodok. Mindenhol ketrecek, mindenhol kockák állnak. És benne emberek. Arc nélküli emberek. Mások pedig, mint egy kiállításon figyelik őket. Táblák igazítják el az érdeklődőket. Az egyik kocka teteje nyitott. A benne álló folyton fölfelé tekint. Egy helyben ül, és kezeit az ég felé tárja. Vár valamit, szinte látom magam előtt az áhítatot. Az ajtót olykor kinyitják, naponta egyszer. A túristák kedvéért. De Ő nem mozdul, csak a csillagokkal behintett eget bámulja tátott szájjal. Íme, a hívő- mondja az idegen vezető. A vallásos, igen, ezt egyből láttuk- teszik hozzá egyetértően.

Ez a szerncsétlen nagyon tehetséges- folytatják az utat. Álmokat sző magának, és azokat kergeti. Nagyon kreatív, az egyik kedvencünk- fájdalmas, szánakozó szavak.

A párja itt látható, a hazug. Ő is a bálványok építésében, és a hamis képes festésében jeleskedik. De nehogy higyjenek az ábrázatjának! Része a  színjátéknak- intik óva a gyerekeket a felkészült vezető. Egynek még a hajába is beletúr...

Bácsi, bácsi! A színészt mutassa! Az olyan vicces- és a bácsi, mivel imponálni akar az anyukáknak, megmutatja színészt. A hazug másodunokatestvérét. Ő a jóindulatú bohóc. Szórakoztat, elkápráztat minekt! Hitelesen alakít szerelmest, de a legaljasabb gonosztevő sem jelent neki gondot- dicsekszik a felkészült idegen vezető. Helyeslően bólogatnak, majd fényképeket készítenek a színésszel, aki épp egy szituációt gyakorol óriási tükre előtt.

Aztán egy elkerített rész következik- már előre, a bejáratnál figyelmeztetik a szülőket, hogy ide nem jöhet be a kisgyerek. Addig őket érdekes történetekkel szórakoztatja a személyzet erre kijelölt tagja. A bátrak pedig beléphetnek, megmerítkezhetnek az agónia fekete fényében, a bezárkózás, és a magába fordulás eklektikus építészeti stílusában gyönyörködhetnek- a falaknak határ a csillagos ég-, majd szörnyülködhetnek a tépett hajú önygyűlölőn, aki sehogy sem kívánja látni magát, de csukott szemmel is csak az elszalasztott perceket látja. Nem tud aludni, mert fél az álmoktól. De a férfiak merészek, néhány nő is, úgy érzik ezekből leszűrhetik a tanulságot, erősebbek lehetnek. Összeszedik a gyerekeket, majd folytatják az utat.

Újabb és újabb ketreceket mutatnak be... én már nem bírom látni. Dörömbölni kezdek, üvöltözni, kaparni az ajtót. Újra felszakadnak a sebek, a körmeim már rég letörtek... mindegy.  Nemsokára egy felvilágosult csoport érkezik. Engem fényképeznek, de mintha tudomást se vennének rólam. Itt vagyok, segítsetek. Ők egy felsőbbrendű pózba állnak, a rokonoknak is készítenek néhány képet, mellém állnak. Hát senki sem ért? Senki sem hall? Kibeszélnek. Nevetgélnek. És akkor jön a kísérőjük aki valahonnan ismerős. Olyat mond, amit már ők is tudnak. Ettől függetlenül nevetnek az iróniát nem nélkülöző szavakon.. miközben beszél, a szemembe néz. A pillantása lassan lenyugtat. Észre em veszem, hogy eltelt az idő. Már senki sem kíváncsi ránk. Lekapcsolják a lámpákat, eltűnik a szemem elől a bohóc, a hazug, már nem hallatszik az őrült sikolya sem. Végezetül már csak egy cella felett ég a villany. Az enyém felett. Közeledik egy árny, a szemek elárulják ki az. Egy nagy karikára kulcsok vannak fűzve, kikeres egyet, amire elé ér, és betölti a teret, már rátalál. Lefogja azt a kis fényt is, ami eddig olyan elemi dolognak tűnt. Jóéjszakát- mondja. Majd behúzza a reteszt, és sötétebb lesz mint valaha. De nem tart sokáig. Hirtelen kiszakadok a testemből, átrepülök a cella falán. Fentről látom az egész helyiséget, óriási a komplexum, az őr- mert az- int felém. Még látom a névtábláját. Nem hagy nyugton a gondolat, hogy ismerem valahonnan. A címem is megpillantom, tátongó ember, de aztán áttöröm a tetőt.

Kiszabadulok a tudatból, átrepülök a tévképzetek ormai felett, megmerítkezek felhőkben melyek a kétségbeeséstől terhesek, és elillanok az égbe. Ember voltam, most megszabadultam. Ő voltam.

Hirtelen megébredek, körbeállnak, aggodalmas arcok tornyusolnak felém. Azt hittem vége.. felpattanok, még szédülök. Hölgyem, üljön vissza!-mondja egy kövér féri! Mindjárt kiérkeznek a mentők- vetik oda, Villám csapott le tetszik tudja, maga is elájult- nyitja fel a szemem egy idős néni. Hiába, tapasztalt, nem köntörfalazik. Félretaszítom őket, és rájuk ordítok: Hagyjatok békén! Mit tudtok ti! Szánakozni, okoskodni? Pofákat vágni, pózokat mutatni? Nem vagytok jobbak, örök bolyongásra ítéltettetek! Úgyem juttok többre annál, mint amit másról tartotok... ti érdemelnétek sajnálatot, elveszett lelkek!- tajtékzok a dühtől. Nyúlnának felém, azt hiszik megőrültem. Hátat fordítok nekik, majd elindulok valamerre, magam se tudom hová. Hátra, hátra nézek. Egyideig követnek, aztán lemondanak rólam. Gondolom ki is beszélik gyorsan. Aztán véletlen nekiütközök valakinek.

Nem szándékos, de ha az ember nem előre figyel, előfodul. Bocsánat- mondja. Én kérek elnézést, nem figyeltem, tudja... -ekkor tűnik fel, hogy kihez beszélek. Kettőt hátrálok. Ez lehetetlen. Ő lenne? Az idegenek vezetője? Az őr? A szemek.. nem hazudnak. Az ábrázat lehet más. Az állapot lehet más. A helyzet is. A cellák.. a cellák lakosa. Mindegyiké, és semelyiké sem. Most egészen máshogy néz ki. Mint az alak az asztalnál. Igen, neki is így kell kinéznie! A felismeréstől nem tudok szólni. Segíthetek?- kérdezi. Ő... nyelek egyet. Kinyújtom neki a jobb kezem. A tenyeremben egy papírfecni. Gyűrött, szakadt. Valami írás van rajta. A magáé, ugye?- kérdezem. Igen, az enyém. Jó hogy megtalálta!- mondja Ő. Nem kéri vissza? Tessék, vigye!-próbálom rátukmálni. Összecsukja a tenyerem. Legyen a magáé. Tanuljon belőle!- nem tudok mit mondani. Összehajtogatom, és becsúsztatom a zsebembe. Csak nézzük egymást. Végül nekiszegezek egy kérdést: Monjda csak, az eleje hol van? Ugye hiányzik? Valóban, jól látja. Az hiányzik. De ezt már tudta, nem?- kérdezi, és rámszegezi a szemeit. Tudtam, persze- ismerem be- de hol van? Ó, az másnál van- válaszol rejtélyesen. Nem mindent kell tudnia az ittenieknek. Mert az egy másik történet...
És.. a vége? Hol a vége?-kérdem. A vége? Ki tudja. Épp most dolgozom egy részén, de azt hiszem ez korántsem a vége...-szól, s most először látom hogy elbizonytalanodik. Ha most megbocsájt, tovahaladnék!- elállok az útjából, valami biztatót akarok mondani. Helyette kimondja ő: Találja meg a kulcsát, mielőtt még nem késő... Valóban, a kulcsom. Belenyúlok a táskámba. Ott a személyim, meg a gyerekek képei mellet. Egy hirtelen gondolattól vezérelve az egész tartalmát beleborítom egy szemetesbe, majd meggyújtom a felgyülemlett újságpapírt. Nézem, hogy ég el a múltam, és a parázsból meg a hamvakból hogy születik egy új élet. Elfújja a szél, követem hát az útját. Utánnakiálltok még az ismeretlennek: Hogy hívják? Tudja mit -fordul vissza- szólítson úgy, ahogy errefelé szokás... De már csak a neve végét hallom: ...ci.