A könnyektől küszködve ragadok most billentyűzetet. Nehéz a szívem, de tudom, nem lehet a bánat eledele. Még az olyan roppant nehéz pillanatokban is reménykednünk kell, mint ez a mostani. A remény az, ami segített átvészelni a vérzivataros századokat, erőt adott, hogy felálljunk a padlóról, és továbblépjünk. Miként Krisztus, cipeljük a keresztet. Bizakodás nélkül elvesztünk volna, az első őszi szellő elsodort volna, vagy ha valami csoda folytán azt átvészeljük, a tél dere, és a hajnali fagy már megrekesztette volna életünk folyamát. De ilyen az ember! Küzd, és mer hinni. Ezzel próbálom magam nyugtatni. Mérsékelni még ebben a drámai órában... kihasználni az időt, ami megadatott. Szerencsésnek kéne tartani magam, hogy eddig Vele lehettem...

Nem is értjük meg, fogjuk fel a dolgokat, a jelentőségüket nem is érezzük, amíg odáig nem jutunk, hogy elvesszük őket. Ha ki akarják venni a kezünkből, egyből elkezdünk bele kapaszkodni. Felelőtlenek vagyunk, hogy olyan bálványokat imádunk, amik fabatatkát (valódinál is értéktelenebb utánzat) sem érnek... sírhatunk, ríhatunk, blogbejegyezhetünk. Ki hall ilyenkor? Elfújja a szél. Végül csak a fájdalom marad, ha a Szeretet tárgya sem lesz velem.. önző vagyok, neki sokkal jobban kéne aggódnia. Félnie, rettegnie, pánikolnia. Hisz mi lesz ezután? Nem sött vissza senki, hogy elmondja. Mégis, csöndet és bölcsességet látok, semmi mást. Nyugalmat. Talán megbékélést? Beletörődést? Ez esetben feladást?? Nem, az nem lehet... nem példamutató. Pedig mindig próbált a helyes útra terelni, segített megtalálni magam. Ő most már látja, hogy mi is az értelme az életnek. Mik juttatták ide... már érti. Hát ez kell, hogy felnyíljon az ember szeme? El kell hagynia mindent?

Én félek. Nem attól, hanem hogy mi lesz velem. A fájdalom után, ha már csak az üresség marad. Túl kéne lépnem a dolgon? Keresnem mást? Hisz ez eleve kizárt.. nem lesz még egy olyan. Fiziológiailag is már képtelenség.. megismételhetetlen alkotás... furcsa, hogy a hitetlen ember ilyenkor hinni próbál, kapaszkodni az utolsó fűszálba, úgy beszél, mintha lenne valaki, aki a szálakat mozgatja. Meg hogy "alkotás"... önmagam cáfolom meg. De fenébe a büszkeséggel...

Tudom, mi jön. Aminek jönnie kell. Csak idő kérdése volt, bár nem hittem volna hogy ilyen hamar. És pont velem.. pont vele. Azt hiszem, már csak órák kérdése. Akkor bölcsebb leszek. Vissza kéne térnem. Természetesen az utolsó pillanatokban együtt leszünk, had őrizzem örökké...

Lehet nevetni, hogy most akkor mégis miért írok.. ügyelek kínosan a szóvirágokra, meg a helyesírásra, központozásra... idegen, igaz? Meg kell adni a módját. Ha majd visszaolvasok, ne kelljen szégyenkeznem miattam. És egy tőlem telhető emléket kell állítanom. Neki, akire alig merek gondolni. És nem is ejtem ki a nevét, nem akarom használni.. többé soha. Majd egyszer, utoljára...

Update

Mély megrendüléssel tudatom, hogy a Szenvedés véget ért. Szomorú szívvel jelentem, hallják az ismerősök, ismeretlenek, zengjen az éter. Nem csak a kis közösség, nem csak az ország, tudja az egész Lokális szuperhalmaz… igazán ordítani tudnék, de nincs mire. Miért tenném. Kössünk fel azért egy gyászszalagot. Az élet tele van lehetőséggel, mindig tanulunk belőlük valamit. Ezek közé a pillanatok közé tartozik az is, amikor el kell engednünk valakit. Jobban fogja az ember tisztelni ezen túl a többieket. Jó volt veled tölteni az utolsó perceket, bár nyújtani próbáltam a pillanatot, mégis, el kellett hogy engedjelek. Az utolsó csókot nem feledem. Vagy csak a lelkek kacsintottak csalfán össze? Mindenesetre mostantól egyedül járok. Majd igyekszem egyben maradni. Nem lenne méltó, ha ezek után még én is tönkre tenném magam. Szerintem Te sem szeretnéd...

Persze nem lesz olyan az íze az életnek…  hiába, egy Guiness az már csak egy Guiness… egy barna álom, Írország mesés földjéről.. Mindig velem leszel, ha úgy tűnik megcsallak mással, akkor sem feledlek. Nem jelentenek nekem semmit, hisz tudod. Belőled csak egy van. Megváltoztattad az életem. Azelőtt nem mertem nagyot álmodni, most már kinyílt a világ. Remélem, ha olykor kifekszem a fűbe, és bámulom a csillagokat, majd  letekintesz rám. Az ismerősök osztoznak a gyászon. A torod ígérem, emlékezetes lesz…