Az élet olyan mint a leves. Egy tál gőzölgő, forró húsleves.

Elémrakják, vagy én magam melegítem fel. Akkor még ízletes, beindítja a nyálelválasztást, az illata betölti a teret. Kívánatos, olyan, ami adja magát: itt vagyok, habzsolj, erőszakolj magadba. Persze számtalan dolog van még mellette. Jellegtelen, kevésbé fontos, mellékes kitérők. Mégis, ezek fontosabbak, legalábbis elvonják a figyelmem. Elterelik, nem látom tőlük a lényeget. És amíg ezekkel foglalkozom, a leves elhűl. Próbálhatom az újramelegítést, akárhányszor, végtére is adott a lehetőség. De akkor már nem ugyan az. Más az íze. Elvész. Nem marad más, csak egy üres tányér végül, és egy fintor.