Egy hajnalon a dagály rakta le a nedves homokba. Keletről sodródott oda. S ahogy a nap a horizont felé emelkedett, a levegő lassan felmelegedett, kinyílt a kagyló. Kilépett belőle egy lány, tenger szülötte... maga mögött hagyta a vizet, a nyomait, várta, hogy megszáradjon, elhevert. Aztán emberek jöttek, és nézték őt. A fekete haját, ahogy fésüli... Uszadékfákat hordtak össze, egy nagy máglyát raktak. A szél levitte a munka zaját egészen hozzá. Elindult feléjük. Nem tudta min dolgoznak, nem kik ők, s nem tudta miért szorítják a mohó karok. És mire a nap Ciprus fölé ért, egy hosszú, gyászosan szürke füstcsík lebegett úszott ki a tengerre...

A parázs estére sem húnyt ki, a lágy szellő még felszította a tüzet, az pedig magához csalta a hiányt szenvedőket, miként a lepkét is, aki kivált a homályból, és ellobbant, mikor megtébolyodva belérepült... a csillagok meg csak nézték a megpörkölődött szárnyakat, pislákoltak, és közben arra gondoltak, vajon ki a hibás, az égető tűz, vagy az ostoba lepke. Ha nappal nem lennének vakok, egyszer talán rájönnének. Addig a tüzek utat mutatnak a hajósoknak...