Inkább a metaforákban hiszek, mint a jelekben. Mesterségesek azok, mi alkottuk. Mégis... mintha felfedeztem volna egy új szervet magamban. Pedig ennek semmi köze sincs ahhoz. Valahol mélyen az agyban, a tekervények útvesztőjében... egy kémiai folyamat beindul. Nukleinsavak és fehérjék. Megmártóznak az ősóceánban, és kidolgozzák a jövőképet. Ilyen távolból is meghatároznak. Vitorla nélkül, törött árboccal sodródtam a sima óceánon, aztán kiemelkedtem a habokból, repült a hajó, végig a Tejúton, oda szándékoztam eljutni, ahová még a fény se. De a gravitáció törvénye... a gravitáció, a vonzás törvénye megakadályoz ebben. Élet itt, hordozom magamban, élet ott.. egymásnak esnek az égitestek. Valamikor. A saját égitestemről nézem a másikat. A rókák megszelidítve, a démonok alszanak, a tulipánok is békésen hajtanak, bár eddig csak a kopár éjszaka ragyogott rájuk. De mégse a virágok illatát érzem. A másik bolygóét hozza ide a csillagközi szél... felébredek, a keresőm ráállítom... felülök a hullámvasútra, itt hagyták a régiek, fel és le... talán, amikor fenn vagyok a csúcson, átszakítom az eget. És átesek... a horizont ragyog!

Ebbe más is bele halt már. Kicsit új, kicsit más, meglepő, és szokatlan. A kómából ébredés.