A már-már szokásossá váló hajnali sétám alatt azt kellett tapasztalnom, hogy Veszprém állatvilága nemcsak nappal aktív, de bizony ilyenkor is, az éjszaka kellős közepén! És most nem a diszkópatkányokról beszélek..

Megnéztem hétfőn egy filmet, s mivel jócskán átnyúlt a mai napra is (Az őrület határán - háborús dráma), nem voltam túlontúl álmos. Amúgy sem szoktam kettőkor még lefeküdi, szóval tartoztam magamnak annyival, hogy érdemleges tevékenység helyett, valami szokatlannal üssem el az időt. Az erkélyen már 3-szorr, vagy 4-szerre éjszakáznék, és az ég is borult volt, így nem tehettem mást, mint lementem járni egyet. Nem számítottam semmire, tapasztalatból tudom, hogy 3 óra fele már senki nincs az utcán, szgk. is körülbelül abban az arányban fordul elő, mint apácazárdában a fitymacsattogás (ide azt akartam írni, mint a 20-as években a Kelet-Balkánon, de tudom mi kell a népnek).. így akár az út közebén s bóklászhatok, elmerülhetek magamban, a gondolataimban. Lebeghetek a a Nyugalom tengerén (Mare Tranquillitatis), miközben bámulom a felkelő Földet a horizonton. A csilagok sokkal tisztábban látszanak, a légkkör ismeretlen fogalom. Csönd van, a világ végén mi más lenne. Az űr hideg, és közönyös...

Útközben megálltam a postaládánál is, levélfeladást színleltem, de más sült ki belőle. Nem pisáltam bele, de rossznak érzem magam. És ez jó! Ezután, mint ki jól végezte dolgát, haza is mehettem volna. Nem tettem, a kisboltnál elkanyarodtam jobbra, végigszompolyogtam a Haszkovón, útközben meg megáltam, és figyeltem a házakat. Villany sehol se éget, nyílvánvaló, ilyenkor a normális emberek már alszanak. Eljátszottam a gondolattal. Milyen élet is ez. Felkelni reggel, munkába vagy iskolába sietni (most épp nem). Estére hazaesni. Eltölteni pár meghitt órát a család kötelékében, közösen egymás agyára mászni. Visszavonulni a düh függönye mögé. Onnan szórni a villámokat. Aztán feltöltődni újra.. elmenekülni az álmok mezejére, ahol újra gyerekek lehetünk. Semmiről sem tudunk, magatehetetlenül fekszünk, miközben mosolygunk, vagy sírunk, vagy rettegünk, de álmodunk. És szabadok vagyunk. Amíg reggel újra meg nem születünk, és a bilincs nem kattan. Kilépünk az utcára, és végigmegyünk a halálsoron. Várunk a hóhérra.

Néztem ezeket a házakat. Egy rakás ember bezsúfolva, vasvillával behányva. Ugyan olyan ablakok, amerre a szem ellát. Mint egy kaptár, ahol a herék éjszakára nyugovóra térnek. Ha az égig nyúlnának - és kicsivel lejebb, a panelokban ez tetten is érhető - teljes lenne az összhang. A Mátrixan is voltak ilyen tornyok, ott szívták ki az esszenciát a gépek az emberekből. Vágóállatok vagyunk. És sorra épülnek a kaptárak, van egy-egy méhészbácsi, aki a produktumunkat leszűri, aztán ha már kiöregedtünk, a szemétre hajít. Helyet kell adni az új generációnak is. Ezzel a tudattal, leszegett fejjel haladtam tova. És ahogy a Fűtőmű/Napfény kocsma felé közeledtem, valami rendkívüli jelenségre figyeltem fel. Az egyik lápma körül járták a keringőjüket a denevérek, eleinte úgy gondoltam csak néhányan, olyan négyen, öten. Aztán, ahogy elindultam feléjük, már a fejem fölött is szárnyak suhogását hallottam. Hátranéztem, és a másik világítótest kísérőit is felfedeztem. Jobbra, balra, fel és alá csapongtak. A beton, a járda szintjén, a fejem mellett húztak el, aztán felemelkedtek, belevesztek a sötétbe, és visszatértek.

Eleinte nem értettem, mire megy ki ez a játék. Egy tucat denevér, ugyan miért röpdös körbe-körbe? Látszólag értelmetlenül. Néztem őket, és gondolkodtam. Jártam fel és alá, autók húztak el. Így álltam ott egy ideig, mikor árnyékot képeztem szemem elé a jobb kezemmel. És láss csodát! A fény megszűnt, láttam már a lámpa köré gyűlt éjjeli pillangókat, muslincákat, szárnyas társaikat. Belőlük lakmároztak a bőregerek. Ironikus. Odagyűltek a fényre, a ragadozók pedig pont ezt a gyengeségüket használták ki. Vágytak rá, a részévé akartak válni, hogy fogadja be őket. De nem volt belőle igaz egy szó sem. Nem volt semmiféle fény, csak egy délibáb. Valamire, amire azt hitték, hogy a Megfoghatatlan. Belehaltak hát a hitükbe, a tévedésükbe. Az ostobaságukba. Mely természetükből fakadt. Ismerek egy főemlőst, ami hasonló gyakorisággal eski bele pont ilyen jellegű csapdákba...

Némán figyeltem őket, kerestem egy kényelmes ülőhelyet, mert kíváncsi voltam, mi történhet még. Csatlakoznak még hozzájuk páran? Így átkeltem a befagyott folyón, a zebrát használtam, és helyet foglaltam a szemközti buszmegállóban. Onnan azonban csak a hívogató neont láttam, szennyezte a környezetét az ártalmas fényével, mi mást tehettem, a denevérekre voltam kíváncsi, így visszamentem. Ugyancsak a zebrán. Amikor ez a díszes társaság hirtelen egy újabb taggal bővült! Már majdnem felléptem a járdára, amikor a sötétből előrobogott egy nyest. Huh! Mondhatta volna, csak a hatás kedvéért. Még talán villámlott is (valahol a környéken vihar volt). Drámai belépő. Mindazonáltal Nem volt túl körültekintő, alig állt tőlem 2 méterre, amikor észrevett. Persze gyorsan történtek a dolgok, így egyikőnk se ocsodút fel a meglepetésből: megijedtünk szerintem, így egy pár másodpercen keresztül csak farkasszemet néztünk egymással. Ő veszített, mivel eszébe jutott, hogy én egy csúf, gonosz ragadozó vagyok, ilyen pofával csak az életére törhetek. Nekem egész szimpatikus volt, aranyos pofikája volt, középen sötétebb, a nyaka meg szürke. De már megszoktam, hogy előre megítélnek. Szerintem ha leültünk volna a padkára, kényelmesen, más körülmények között.. egy másik életben. Szóval kitért balra, elrohant a kocsma mellett, aztán mintha ott se lett volna... elsietett -olyan nyestesen- az éjszakába. Talán egy rozsomák, vagy galléros pávián lett volna a következő, esetleg egy feketepárduc, de úgy döntöttem, hogy lepacsizok a denevérekkel, és én is eltűnök hirtelen. Elindultam hát egy párhuzamos utca irányába, ott ugyancsak élet-halál harc folyt. De megzavartam, ahogy a lámpa alá értem. Kaptak időt a bogarak, hogy összeszedjék a gondolataik, mentsék, ami még menthető. Nem tettek semmit. Nem ismertek mást, csak a fényt. Béke velük. Olyan haláluk volt, amilyen életük. És ez talán összekapcsolható a házakkal, a házakban hortyogó emberekkel. Nem vesszük észre, de elsétál mellettünk az idő. Talán még meg is áll nekünk olykor, hogy összeszedhessük magunk. De csak rójuk a köröket... csak rójuk. Van élet a halál előtt?