Tegnap majdnem úgy ért véget a napom, mint egy erőtől duzzadó, fiatal csillagnak. Nem, se nem szívtam, se nem rock 'n roll, sajnos nem törtem össze egy szép autót sem, hogy fiatalon, ránctalanító kezelés nélkül bocsássanak vízre (erről majd egyszer)... Hanem mint egy nagytömegű csillag, aki zabálja az energiát, emellett fényesebb a környező társainál, még innen is frankón látni. Az hogy mindez már megtörtént évezredekkel, vagy milliókkal együtt, mindegy. A fény lassú. Amire ideér, lehet hogy már egymásnak estek az égitestek, vagy mint a Teremtés oszlopai, már rég megsemmisültek (ettől majdnem könny gyűl a szememben, nemcsak a névadás, a szépség is lenyűgöz...). Hiába, senki sem lehet próféta a saját hazájában, másnak mutat utat.

Akkor, hogy ez a csillagászati átközés lassan kibontakozik, magyarázom a magyarázhatatlant. Magas lángon égtem, jó volt a kedvem, bár senki nem volt vevő rá... aludtak. Lementem majdnem futni a ház köré, szemetet is ki akartam vinni, csak 4 emelet, nincs is hideg. Aztán a grafomániámban éltek ki a feles energiát, de az internet is elfogyott, annak ellenére, hogy én még izzottam. Nem is éreztem, hogy közeledik a vég, a wikipedia szerint a szuperóriások pár millió év alatt kiégnek, én meg nem néztem, hány óra is van. Aztán szupernóvaként, a galaxis legfényesebb jelenségeként tündökölnek ideig-óráig. Hogy ez lesz, azt nem tudom.. most lejebb csavartam a dolgot. Tegnapi nap tanulságos volt... már ágyban voltam, párnák között. Azt határoztam el magamban, hogy én most Kantot, meg Descartes-t meg Hume-ot is megértem, de akkora a disznóól az asztalon, hogy nem találtam meg. Vagy valaki eldugta. Sajnos ekkor a düh megmételyezett, megsértődtem, mp3-at viszont megtaláltam. De untam, és akkor megtaláltam a Hasonlóságot. Leltem, vagy ő engem?

Hogy végül is a Mikulás és én egyivásúak vagyunk. Bele is írtam a telefonomba. Ekkor furcsa jelenségeket is tapasztaltam, talán ki kellett volna nyitnom az ablakom, és akkor a tudatom nem tör össze mindent a szobában: tehát jegyzetelek, és látom hogy valaki ül az ágyam mellett. Mondom, aztamindenit, ez ki? Öcsém? De miért. Olyan amorf volt. Aztán csak a fények paráztattak be. Nem is egyszer. Ezért átfordultam. Ott a látóteremet Gollam töltötte be, aljaskodott a poszterről. És mintha ki akart volna mászni a falból, kellett neki a Drágaszág. A 2 dimenzió megelevenedett a szemem előtt, és táncot járt az érzékeimmel.. a sok mentális kordont mind lerugdostam azért, végül sikerült meghagynom magamnak, hogy ma folytassam. Mert nem fejeztem be, azt hiszem elaludhattam közben:

Elindulás megvolt. A megvilágosodás útján. Bizony. Közbe meg fejlődök. Arra jöttem rá, hogy én is mikulás vagyok. Vagy egy fejlettebb, web 2.0-ás verzió. Hiányzó láncszem, abból állandó jelelgű hiány van. Ott bújt ki a bölcsességfogam, ahol. Mindig zöld a fű, és Isten a kertész. De a Sátán folyton beleszarik. És?

Én is örömet hozok, ő is (a mikulás -szerk.), meg nekem is van szakállam. Biztos titkolunk valamit. Vagy védekezünk. Belül a lélek is hasonló. Ma eze...

Ezt találtam a jegyzetek között. A befejezés már nem tudom mi lett volna, talán feltártam volna a lelki hasonlóságot is. Hogy beöltözünk, furcsa ruhában járunk, hogy másokat felvidámítsunk, de ez talán csak álruha, nem ez az igazi valónk. I don't want to be Santa any more... hozok én máshogy is örömet, vidámságot, ajándékot. Amellett hogy nem tagadom meg, ami .. mi az, nem látta más se, én se.  Szóval így vagyunk lelkitársak a Mikulással, a közért teszünk. Kemény meló.

Aztán még azt is jó lenne tudni, hogy ez egy egyszeri szuperóriás, egyszeri-e, vagy netán kettőscsillag. Azok gyakoribbak, és látványosabbak is. Körbe kel nézni... Na gyerekek, Mikulások, stb, találkozunk a Teremtés oszlopaiban! Csak, hogy megnyugodjanak a kedélyek... informátorok szerint csak rémhír volt az összeomlás.

Aztán még egy koronázás: