Van az úgy az emberrel, hogy nem tud aludni. Én nem akarok. Nem szeretek. Persze álmodni jó. De meghal belőlem valami minden egyes alkalommal, amikor visszatérek a valóságba. Otthagyom egy részem. Mindazonáltal fel tud borulni a bioritmus. Valamikor pótolni kívánja a szervezet. Nem akkor persze, amikor én szeretném. Napközben. Órák közben. Alá kell támasztani a fejem. És amikor újra estvéledik, és kezdődhetne a tánc, nem modzulok. Pedig szívem szerint fejest ugranék. És idővel, pont a kritikus pont után, már forr a vérem. Nem bírok aludni, nem akarok. Mennék. Szórakozni, élni. Elfelejteni az olyan torzulásokat, amit egyes órák kihoznak belőlem (pl az előző bejegyzés). Nem törődök a testemmel. Veszek koffeintablettát. Veszek.