Gondolom mindenki ismeri az érzést, amikor az embert tarkón vágják egy szeneslapáttal, estében beveri az állát a WC csészébe, és beleesik a mocsokba, amit a szorgos takarítók a padlón felejtettek, valamikor a cocializmus építése során.

És ez még csak a preludium, ahogy a művel olasz mondja. Jelen esetben egy művel magyar (és írja). Félájultan, az összeroncsolódott fogsorodból csöpög a véred, összevegyül a nyáladdal (esetleg egy kis fekete és sága epével, ugye, ugye Arisztotelész, és humorálpatológia? /hangsúly fel/), valaki megragadja a cipőd (valamibe beleléphettél, mert elsőszőre nem akaródzik neki megragadni, le is hányja a gatyád. Szerencsére, ez a kedvenced), és elkezd kifelé cibálni.

Valaki aztán gyengéden belédkarol. Felsegít, a vállára vesz. Ki Ő? Olyan kedves hozzád. Olyan meleget ád a teste, és biztonságot a válla. Mint régen anyukád. Ha sírtál, felsegített, körbehordozott a szobában, megmutatta a világot. És megnyugtatott. Elkezdesz pityeregni, nem érzed már a helyzet súlyát, zuhannál egy sötét mélységbe, ködös álmok közé. Érzed, hogy megsimogatják a fejed, és hálás vagy ezért a puha érintésért. Hisz a javam akarják! A kapálózás, a küzdés, a tiltakozás ellenére, ezek szeretnek! Nem is érdemes felidegesíteni őket, akkor még kedvesebbek! A kedvükben kéne járni: összeszeded hát az erőd, egy groteszk mosolyt erőltetsz az arcodra. Bár nem olyan, mint fénykorodban, de értékelik. A hiányzó fogaid, a csorba orrod ellenére. Már magadtól is tudsz járni, indulnál, de hova? Vágyón nézel bele a meleg, barna tekintetbe. Az olyan magabiztos. Feloldódsz a pillantásban, tudod: rá számíthatsz. És igen.

 Elindultok egy hosszú folyosón: látod, amint jobbra is, balra is szobák nyílnak. Egy szürreális valóságot jelenít meg: így éltél. Furcsa, torz alakok, kifordult színek. Ijesztőek, az érzések, amik a vasajtót kaparják, olyan bizonytalanok: szeretet, düh, kétség, harag, hazugság. Odabent minden zavarodott, felcsengenek az átvirrasztott éjszakák, a lélek részegsége. Mint egy ijedt kiskutya menekülnél megmentődhöz. Nem kellenek az ilyen tévelygések. Erre gondol, látszik a tartásából. És biccent! Jól választottál. Ebben a szürkeségben nincs fekete, fehér. Nincs szeretet, gyűlölet, harag, düh, szerelem. Mindezek bizonytalanná tesznek, eltévelyítenek! Ó, megváltó üresség.

De hirtelen feltárul egy ajtó. Feltárul? Felcsapódik! Beárad a fény, az éltető. Kitölti az addig homályos folyosót, és észreveszed a démoni, torz alakokat, akik kaján, kéjes mosollyal követtek végig, bámultak a falakból. Ismerős az arcuk, de honnan? Ahogy kilöknek az ajtón kívülre, arcnélküli alakok lépnek elő. Letépik rólad a ruhád, meztelenül állsz, egyes egyedül, immáron kísérő nélkül. Ő is közéjük való. A biztató, kedves mosoly már a múlté. Látod a fényben az agyarait, ahogy közöttük fehér hab folyik. A pillantása gúnyos, kacag rajtad azon az ördögi, mélyről jövő torokhangján. Ítéletet hoznak feletted a nagyok, de milyen jogon?

Ahogy ott állsz a hidegben, mindentől megfosztva, érzed, amint egy hideg érintés, egy lehellet, apró szellő, mondhatni fodrozódás a légben, lepi meg a gerinced. Aztán még egy. És még egy. Felnézel az égre: az is olyan szürke, mint a folyosó, de helyenként áttöri a fény. És amit éreztél, az egy esőcsepp volt. Egyre több, és több. Már hallod a kopogását a tetőkön, érzed, ahogyan szétkenődik az arcodon, ahogy végigfolyik a testeden. Már szakad, beterít mindent. De nem zavar. Lemossa a mocskot, a gyalázatot, amit rádkentek, amit te magad is összeszedtél. Fázol, és borzongsz, de nem mozdulsz. Visszamehetnél, ahol száraz ruhákkal várnak, takarókkal, és törölközőkkel. Nem kéne fagyoskodnod. De nem lehet, már döntöttél. A hajad csabzott ugyan, de megállod a helyed. Végül csendesedik a vihar, magadban állsz csak, a kör közepén. Körbehordozod a tekinteted a szürke, halott arcokon, amik a csukja alatt is világítanak. A szemük helye fekete üresség. A halál bűze árad a ruhájukból. Valamikor szép, tiszta, meleg lehetett. Mintha sejtenék a gondolatod, és nem bírnák a tekinteted, remegni kezdenek. Nem állanak olyan biztosan, a testük alakját veszti, olvadni kezd, a halmazállapota immáron kétes. Aztán egy kétségbeesett, szivettépő sikoly közepette összeomlanak, por marad utánnuk, aztán az sem, felkapja őket a szellő, és széthinti valahol messze, a hegyek ormain.

Még van itt valaki rajtad kívűl. A pillantását a hátadban érezted végig, de most már nem félsz tőle. Eljött a leszámolás ideje. Magabiztosan fordulsz meg, ám nem várt dologgal szembesülsz. Egy vödör jéghideg vízzel, ami a maradék koszt is elmossa rólad, és ez az, ami hirtelen kiragad a képzetedből, felemel. Tovatűnsz.

Aztán feleszmélsz: kérem a következőt. Te vagy az. Mehetsz vizsgázni, csak hogy tartsuk a szokást. Ez a módi, elvárják a jó szereplést. Ahogy lépdelsz a vérpad felé, látod, ahogy a falból szürke alakok tekintenek rád. Figyelik a mozdulataid. A karmos ujjaikat utánnad nyújtanák, próbálnának elgáncsolni, de az utadról nem tudnak eltéríteni. És ahogy kinézel az ablakon, látod, amint ennek vége, újra kiléphetsz a fénybe. Hisz nem kell mitől tartani, ez csak egy Etikatörténet vizsga.