Az augusztusi napfényben van valami. Túlvilági. Nyárutó hava. Ahogy néztem, már láttam magam előtt a nyüzgő hangyabojt, a tömeget, amitől nem lehet majd a csöndet hallani. Kurva egyetemisták, kurva élet, kurva kötöttségek. De én is az vagyok, az apróságokért cserébe hajlandó vagyok magam betörni. Látom magam 1 hónap múlva itt, sétálok fel a Kórház utcán. És ez a fény akkor már sehol sem lesz. Akar ez valamit tőlem. Sejtet, sugall. Figyelmeztet. Mint minden nyáron eddig.

Szeretem az ilyen naplementét. Össze is foglalhatná a történteket, amolyan exodoszként. Előadja az égi kar az izgalmas nyarat: egy fekete-fehér filmként  el is tudnám képzelni,  Fél év éjszaka címen mondjuk... akárcsak a sarkvidéken. Csak nem 186 nap, de a jelenség maga csodálatos. Ilyenkor ki lehet menni, illúziókat, szellemeket hajkurászni, a sötétben ugyanakkor könnyedű félrenézni, eltévedni - aztán meglepetten fagyoskodunk a metsző szélben. Mintha nem tudtuk volna előre. Számtalan halandó teste itta már meg a levét. A csontok ott porladoznak.. de ha olyan szépek a fények! Nekem megéri.

A tárgyhoz ragaszkodom, ez a hangulat, egy impresszió, ami úgy megragadott. Nosztalgia. Holnap is felkelek, megnézem megvan-e még. Vagy már odelett, és üt az óra.